Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap
Szentendre, 2026. január 18.
Jn 2,1-11
EÉK 331, 327, 308, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A csodák a kezdetektől kísérik az emberiséget. Szeretjük a csodákat? Hogyne szeretnénk! A csoda izgalmas, meghökkentő, felkelti a kíváncsiságunkat. A csoda reményt ad ott, ahol már beletörődtünk a változtathatatlanba. A csoda rámutat, hogy a megszokott rend mögött minden fantáziánkat meghaladó lehetőségek vannak. Kimozdít abból a keretből, amelyet stabilnak gondoltunk. Amit eddig véglegesnek és lezártnak láttunk, azt a csoda megcáfolja, mert a végleges fölé kerekedik. A csoda pont helyett vesszőt tesz, kinyitja az ajtót, tálcán kínálja az újrakezdést. A csoda ott születik meg, ahol az ember végessége bizonyossá válik.
Ám a csoda le is leplez. Lerántja rólunk az én mindent tudok, én bármire képes vagyok, én a jég hátán is megélek, én mindent kibírok, én vasból vagyok, én túlélő vagyok nevű lepleket és lemeztelenít. Vagyis a csoda leleplezi hiányainkat és ami még fájdalmasabb tud lenni, hiányosságainkat. Röviden: az ego hazugságait, hogy majd én ...
A csoda Isten tükre, amely megmutatja törékenységemet, de ugyanakkor Isten közelségét is.
Mert miközben leleplez, nem megszégyenít, hanem megszólít. Nem azért mutatja meg a hiányt, hogy ott hagyjon benne és megleckéztessen, hanem hogy teret nyisson Isten cselekvésének. A csoda bármilyen logikus lenne, nem az ember erejét növeli, hanem az Istenbe vetett bizalmat mélyíti el.
És talán ez az a pont, ahol a csodákhoz való viszonyunk kérdőjeleket támaszt. Mert szeretjük a csodát addig, amíg lenyűgöz, amíg megoldja életünk igazán nagy gondjait, egy betegséget, egy patthelyzetet, anyagi ellehetetlenülésünket. Szeretjük, amíg előnyünk származik belőle. De készek vagyunk-e szembenézni azzal, amit Isten a csodákon keresztül feltár rólunk?
Mert hát a csodák után is van élet. Minden csoda három napig tart!? Hamar hozzászokunk a rendkívülihez. Elég bátrak vagyunk-e beismerni, hogy a negyedik nap is el fog fogyni a bor, fogytán az erő. Lesz olyan, hogy újra nincs tovább, hogy tovább már nem tudjuk fenntartani a látszatot, hogy újra, meg újra és megint csak újra segítségre fogunk szorulni. Mert van olyan, hogy már nincs bőség, hogy már nincs orvos, hogy már nincs idő, hogy már nincs semmi jó.
És mindeközben ott van a csodavárás. Gyermekeknél egészen természetes, de aztán felnövekszünk és valahogy vesztünk ebből a képességünkből. Már nem várok csodát. Legyintünk és ennyivel elintézzük. De nem mindenki.
A kánai menyegzőn pontosan ez történik. Egy örömünnepen derül ki a hiány. Már nincs bor. Akik ezzel szembesültek, azok körében eltűnik a mosoly, tova az öröm. Egy olyan helyzetben, ahol mindennek tökéletesnek kellene lennie egyszer csak minden összedől. Egy valaki nem mond le a csoda lehetőségéről. De nem áll meg ennyinél. Kéri a csodát. Jézus édesanyja, Mária ismer egy megoldást. Odalép Fiához és közli a kialakult helyzetet. Még akkor sem tántorodik meg, amikor Jézus látszólag nemet mond: "Még nem jött el az én órám." (4.v.) Mária hisz Fiában, ezzel képességében is. Felkészíti a környezetet és ezt mondja a szolgáknak: "Bármit mond nektek, tegyétek meg!" (5.v.)
Milyen nagy jelentősége van a közbenjárásnak! Ha ismerek egy olyan szituációt, amelyben már csak a csoda segít, meg kell tudnom szólítani azt, akinek a kisujjában van a csoda. Szólok Istenek, máskor könyörgök hozzá és felkészítek mindenkit a csodára. Miután Isten cselekedett, nekünk is meg kell tennünk a magunk részét. Isten még a csodákban is együttműködésre hív minket. Ne várj tőle olyat, amit már neked kell megtenned. de vedd észre azt, amit ő már megtett.
A kánai menyegző történetének folytatásában azt látjuk, hogy Jézus nem kerüli meg a hiányt, nem söpri a szőnyeg alá a hétköznapi krízist, hanem belép oda. A hiánnyal küzdők közé lép. A hiány marad kiindulópont, de Jézussal már nem végállomás.
Így lesz a csoda nemcsak rendkívüli esemény, hanem meghívás. Jézus meghívása őszinteségre, bizalomra és engedelmességre. Meghívás arra, hogy amit eddig szégyelltünk vagy titkoltunk, azt Isten elé vigyük. Minden nap jusson eszünkbe, hogy ahol az ember végessége bizonyossá válik, ott kezdődhet el igazán Isten bőségének története.
A csoda nem csak segítség, a nagy fordulat, hanem Isten tükre, amely megmutatja törékenységünket, ugyanakkor Isten közelségét is. Mert miközben leleplez, nem megszégyenít, hanem megszólít. Nem azért mutatja meg a hiányt, hogy fitogtassa mindenhatóságát, hanem hogy teret nyisson az Ő cselekvésének.
Azonban a csodák nem pusztán rendkívüli események, hanem jelek. A jelek mindig túlmutatnak önmagukon. A kánai menyegzőn sem maga a borrá vált víz, vagy maga a bor a legfontosabb. Nem is a fiatal házaspár, akik Jézus csodájának hála, nem maradt szégyenben a vendégsereg előtt. De még csak nem is Jézus szociális érzékenysége, emberszeretete, empátiája a legerősebb üzenet, bár komoly tapasztalás a kánai menyegző leírása Jézus hétköznapi szeretetéről. A kánai menyegző törtnetének legfontosabb üzenete az, amit Jézus ezzel a cselekedetével megmutat.
Ott van egy egyszerű emberi helyzetben. Egy hét napos örömünnepen, ahol hirtelen kétségbeesés támad. A szégyen, a kudarc, az "itt a vége" veszélye jelenik meg, és ebbe lép be Jézus feltűnés nélkül, szinte a színfalak mögött maradva, vagy ahogyan Ferenc pápa igehirdetésében mondta: a "lábujjhegyen érkező, diszkrét, csendes csoda" tevőjeként.
Jézus vállalja, először vállalja fel valóságos emberi volta mellett Istentől származásának emberfelettiségét. De nem színpadra áll. Nem magára irányítja a figyelmet, hanem - ismételjük el, mert jó, ha megmaradnak ezek a szavak is - bőséget teremt ott, ahol hiány volt. Így válik ez a csoda jellé: arról tanúskodik, hogy Isten országa nem elsősorban a rendkívüliben, hanem a mindennapi életünkben érkezik meg, és ott akar újjáformálni bennünket, ahol már azt hisszük, elfogyott minden. Úgyhogy a kánai mennyegző történetének leglényegesebb üzenete nem a csodálat keltése, hanem a jeladás. A tanítványok itt élik át először Jézus Atyától való származását. Ez a jel végérvényesen összeköti a tanítványokat egymással és Jézussal. De ezen túlmenően kimondhatjuk, hogy itt születik meg az egyház hite. "Ezt tette Jézus első jelként a galileai Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek benne." (Jn 2,11) Innentől kezdve Jézus Úrjézus, az Atyaisten Fia, aki az evangélium további fejezeteiben már Megváltó, az Üdvözítő.
Jelek. A jelek eligazítanak. Megmutatják a következő lépést, mint a csillag a napkeleti bölcseknek. Isten jelei szembesítenek azzal, hogy ő közöttünk van. Isten jelei nem kifürkészhetetlenek. Csak látni kell őket. A látást szemnyitogatás előzi meg. Ezt pedig bizonyságtételek meghallgatása, ahol épp a jelekről szólnak embertársaink, akik már megfejtették a csillag titkát, Olyan emberek elbeszélése, akik már ittak a legfinomabb borból, ami nemrég víz volt, de akiknek már nem a bor illata és ízének egyensúlya a szenzáció, hanem aki ezt cselekedte.
Minden csoda három napig tart. Mit teszünk a negyedik napon? Amikor a csoda emléke már halványul, amikor a bor újra elfogy, amikor a korsók újra üresek. Hallgatunk, és megpróbáljuk egyedül? Vagy merünk újra szólni: nincs tovább, nincs borunk! Jézus, szükségem van rád! De csak akkor tégy csodát, ha az közelebb visz engem, vagy másokat hozzád!
Ámen.
.