Böjt 5. (Judica) vasárnapja
Szentendre, 2024. március 17.
Jn 8,48-59
EÉK 199, 365, 310, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Vita helyett engedelmesség
Keresztény gyülekezet, testvéreim az Úrban!
Ma a vitáról lesz szó. Nem az otthoni perlekedésről, vagy az iskolai vitatkozásról. Ennél jóval magasabb rendű vitáról. A Jézussal való vitatkozásról. Arról, amikor vitatkozunk vele. Vitatkozik vele a világ, vitázik vele az életünk. Arról, amikor vitás helyzetbe kerülünk vele, mert mi földhöz ragadott emberkék vagyunk, Ő pedig Isten Egyszülött Fia és nézetünk nem egyezik. Mi így látjuk, Jézus meg úgy, miközben mi kötjük az ebet a karóhoz. De induljunk ki a felolvasott igéből!
János evangéliumának ebben a dialógusában markánsan kirajzolódik a Jézus és vitapartnerei közötti különbség, hogy míg a zsidó vitatkozók nem csak tudatlanok Isten országa felől, de az Atyát sem ismerik, addig Jézus tőle jött. Ez számottevő előnyt jelent, hiszen ő nem találgat. Jézus szemtanú. Mielőtt emberré lett, - a mi fogalmaink szerint - az Atyával töltötte mindennapjait. Életközösségük teljes egymásra hangolódásban telt, ami minden bizonnyal Jézus születése után is folytatódott és nem ér véget, mert mindketten idő előtt voltak és létezésük örök. Ezért nem akarunk, és nem is fogunk eltérni attól, amit Jézus az örök életről, a társadalom egészét átható igazságról mond: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." Jn 14,6
Jézus, az emberikon, hatalmas életművet hagyott hátra. Arról is gondoskodott, hogy ez az életmű ne maradjon az asztalfiókban. Az evangélium íróinak fiókjában, a mi fiókunkban. Jézus történetei nem mese, ezért a gyermekeknek sem mesélünk a Bibliából, hanem Jézus történeteit elmondjuk, vagy felolvassuk.
Ennek az igaz történetnek, életműnek a valódiságát az Atyáról, mennyországról, megtérést követő életről, és hasonló fontos dolgokat a Szentlélek szavatolja. Amit Jézus A Bibliában mond, az igaz. Vitán felüli. Így a felolvasott igeszakasz párbeszéde meg sem történt volna, ha a vitatkozók engedtek volna a Szentléleknek és ismerték volna az Atyát, vagy ha Jézusban hittek volna, vagy ha vallásosságuk nem lett volna egy fura keveréke az okoskodásnak, öncélúságnak, és haragnak. De a pocskondiázók Jézusnál többre tartották magukat, a bölcsek kövét is birtokolni vélték, ráadásul teli voltak gyűlölettel iránta. Miért? A kérdésre nem olyan egyszerű válaszolni. A fő ok talán hitetlenségükben volt. Nem hitték el, hogy ő előbb volt, mint Ábrahám, azt állították róla, hogy ördög van benne, teljes képzavarban voltak Jézussal kapcsolatban. Jézus három provokatív kérdésre adott válaszára három bibliaórát lehetne szánni, ezért maradunk annál a témánál, ami az igehirdetés elején elhangzott: vitatkozás. t persze, hogy nem némán eszegettek. És nem veszekedtek, nem gondolom, hogy feszültséggel teli vacsorájuk volt, nem volt nehéz lenyelni a falatokat, ahogy olykor-olykor előfordul családunkban, de még barátaink asztalánál is. Örültek, beszélgettek és Jézusról, szavairól, tetteiről gondolkodtak együtt.
Isten felől mi is szoktunk gondolkodni. A teológia szó azt jelenti: Istenről szóló beszéd, Istenről folyó beszélgetés. Nekünk nem adatott meg az a kegyelem, hogy Jézussal úgy beszélgessünk, mint kortársai. Nem találkozunk vele vásárlás közben, nem ő prédikál templomainkban, nem vacsorázik velünk. Számunkra a legszentebb könyv, a Biblia szavai őrizték meg tanításait. Ezekről a tanításokról szoktunk vitatkozni. Amikor hitetlen, világi emberekkel kerülünk nézeteltérésbe a vita sokszor meddő. Se vége, se hossza. Érvelésük mögött bonyolult mintázatú hitetlenség és egy sor racionális válasz húzódik, míg a miénk mögött a Szentírás elfogadása és hitünk.
A világosság gyermekei és a sötétség fiai. A kintiek és a bentiek. Kőszívűek és hússzívűek. Az elhívottak és a tagadók. A követők és a hátat fordítók. Az Atyát tisztelők és az Atyával szemben tiszteletlenek. A Jézussal vitázó zsidók ezeknek az ellentétpároknak negatív szereplői. Ezek a csoportok a mai napig léteznek, de ezt mindannyian érzékeljük. Téves úton járunk, ha a kettős predestinációra gondolunk, hogy ti. Isten egyeseket az üdvösségre, másokat a pokolra rendelt. Helytelen lenne ebben a kettősségben a dualista felfogást erőltetni, miszerint a test és a lélek elválasztandó, így vannak valamiféle csak testi és vannak valamiféle csak lelki emberek, azaz rosszak és jók, tehát a test csak rossz, a lélek csak jó lehet. Az ördög gyermekei és Isten gyermekei megnevezés a Biblia szerint az ember hitéből, magatartásából és tetteiből következik.
Ugyanakkor el kell mondanunk, hogy az egyház nem a kiválasztottak aranyketrece. A gyülekezet tagjai nem az aranycsapat. Megváltásra szoruló bűnös emberek vagyunk, akik azt a Krisztust keressük, aki előbb keresett minket, és ha ez a találkozás megtörténik, örömünk teljes és "bearanyozza" életünket. Mi nem vagyunk aranyból, minket, nekünk az életünk van "bearanyozva" Krisztus által. És ez egy nagyon szép gondolat, amit érdemes naponként elővenni.
Ábrahámot a hit példaképeként említi az Újszövetség. Vitatkozhatott volna Istennel, amikor kiderült, mit kér tőle Isten. "Áldozd fel (fiadat, Izsákot) égőáldozatul." (1Móz 22,2b) Perlekedhetett volna, legalábbis mi ezt tartanánk normálisnak. Miért Uram? Miért? Haragjában elfordulhatott volna Istentől. Ám Ábrahám hitt Istenben és bizonyos volt benne, hogy amit tesz, ha nem is érti, helyes. Mert Isten kérte. Amit Isten mond, az a helyes, mert ő a jövő Istene is. Látja, mi lesz a következménye annak, amit teszünk, vagy nem teszünk. Nehéz ez a történet. A történet elmegy a falig, majd Isten hoz egy váratlan megoldást. Nem kér áldozatot. Olyat nem, ami árt. Olyat igen, ami mindent félretesz, ami a feltétel nélküli bizalommal jár: lemondással arról, ami az enyém.
És nagypéntek felé fordulva látjuk, hogy Jézus sem vitatkozott az Atyával. Engedelmes volt mindhalálig. "Önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek." (Zsid 9,14b) Ő áll most itt. Ő megy előttünk. Kövessük.
Ámen.
.