Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap
Szentendre, 2021. szeptember 19.
Mt 6,1-6

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény gyülekezet, szeretett keresztelő család!

Szabad-e a szószékről anyagiakról beszélni? Illik-e a pénzről, a tizedről, az adakozásról évente legalább egyszer tanítani a gyülekezetet? Helyes-e szívhez szóló prédikációban megszólítani az igehallgatókat, amikor az egyházfenntartói járulék, az adomány és a perselypénz nem fedezi az egyházközség kiadását? Jó ötlet-e a lelkészeknek tetőre mászni és a helyzetjelentést, kérést onnan tolmácsolni a közösségnek? Köze van-e a lelki életünknek a pénzhez, a hitnek az adakozás mértékéhez?
Ezek a kérdések nem igazi kérdések. Pontosabban ezek a kérdések csupán technikai, részben gyülekezetvezetési és módszertani kérdések, amelyekre ki-ki a maga neveltetése, gondolata szerint viszonyul és válaszol. Ugyanakkor láthatjuk, hallhatjuk, hogy Jézus az adakozást, illetve az adakozás magatartását az igehirdetés és tanítás kategóriáiba helyezi. Tehát mégiscsak kell róla beszélni.

A vallások gyakorlatában a kultikus triásznak nevezett hármas az adakozás, imádkozás és böjt a kereszténységben Jézus szerint is a megtért ember ún. új életének dobogós helyeit kell elfoglalnia. E háromból az igehirdetésben az elsőről, az adakozásról lesz szó, a másik téma, az imádság pedig Máté kistestvérünk keresztelői igéje kapcsán kerül a gyülekezet elé. Mindkét pillér a látvány és elrejtőzöttség, a titokban és nyíltan, az elismerve és nem ismerve kontrasztjában kerül végiggondolásra. A bennünk is felfedezhető ellentétpárok mögött az az egyetemes tapasztalat húzódik meg, hogy elismerésre vágyunk. Emberekére, Istenére, Édesapánkéra, Édesanyánkéra, főnökünkére, ovis szülőtárséra, lelkészünkére, a szülész orvoséra, . Az elismerés felemel, a nyilvános jótett megköszönése jó érzéseket kelt és visszajuttathat abba a biztonságos közegbe, ahol a többiek szemében is értékes vagyok. Egyetértek. Ady Endre sorai igazak: "De, jaj, nem tudok így maradni, / Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak, / Hogy látva lássanak. / ... Szeretném, ha szeretnének/ S lennék valakié, / Lennék valakié."

Titkon, vagy nyíltan, sokan vágyunk a lájkolásra, az "észrevettek" állapotra, "néven neveztek" helyzetekre. Az introvertált és exrovertált személyiségek másképp, de figyeljük a saját és a másik pontgyűjtő füzetét, kinek mennyi elismerése van. Ezek emberi, talán az Édenből történt kiűzetésünk óta magunkkal cipelt óhajok és sóhajok. Az első bűneset után elrejtőztünk és kialakult a szégyenérzetünk. Lett takargatnivalónk és azóta küzdünk a takargatnivalóval és a kitakart életkettősségével. Mert van, amit meg szeretnénk mutatni, ami jó, de hogyan tegyük ez, hogy ne legyünk álszerények és magamutogatók?
Amikor Jézus találkozott a magamutogató farizeusokkal és sokaknál ezzel a magatartással, azt szerette volna elérni, hogy többé ne hozzuk magunkat ilyen helyzetbe és ne azért tegyünk bármit, ami általános elfogadottságnak és elismerésnek bizonyul, hogy az elismerést váltson ki a környezetünkből. Egyéb iránt pedig Istennek nincs szüksége arra, hogy jócselekedeteinket nagydobra verjük, és jótetteink önigazolást nyerjenek előtte. Ő tudja, milyen szívvel, hogy magunkhoz képest milyen mértékkel tesszük a jót, ez esetben milyen szívvel adakozunk és imádkozunk.

Most szeretnék az igére figyelő testvérekkel együtt kevésbé a forintokra, mint inkább a keresztény életfolytatás természetesen megélt lelki életének következményeire térni, folytatva a megkezdett gondolatmenetet.

Amikor a Hegyi beszédben Jézus az adakozást említi a "dikaioszüné" görög szót, azaz az igazságosság szavát használja. Teszi ezt azért, mert a bibliai korban az igazságosság szinonimája az adakozás. Tehát "ha nekem van, neki is legyen" alapgondolatból indulhatunk ki. A 19. századi Wilhelm Löhe evangélikus teológus tömören vezet el minket egy jó felismerésre. Löhe ezt írja: "Kinek akarok szolgálni? Az Úrnak és az ő nyomorultjainak és szegényeinek. És mi a jutalmam? A jutalmam, hogy ezt megtehetem." Ugye ismerjük ezt az érzést? Ezt a felszabadító, örömteli, az adakozót, a segítőt, a jótékonyt kifelé, befelé ragyogóvá varázsló érzést? Megtehetem. Nem pökhendien tehetem meg, a magas lóról dobom lefelé az adományomat, az alamizsnát, hanem: Köszönöm Uram, hogy megtehetem. És ez jó. Nagyon jó. Tulajdonképpen Jézus is eddig jut, eddig vezet el bennünket: "Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked." (4.v.)

De térjünk át a másik jézusi témára, az imádságra. A 21. században kevésbé mindennaposak a látványos imádságok. Jézus idejében a zsidó hagyomány szerint amikor a napi kötelező imádság ideje eljött, bárhol volt egy zsidó ember, imádkoznia kellett. Sokszor egész testükkel tették ezt, látványosan felemelt kézzel és felfelé tekintő arccal. Bizonyos vallási körökben sikk volt feltűnően imádkozni. Lehetséges lenne, hogy mára annyira szemérmesek lettünk az imádság dolgában, hogy szinte titkolózva, a magánügyek legféltettebb tevékenységei közé sorolódott? Már nem is merünk egymás előtt, kis körökben, imakörben imádkozni? Vagy gyermekeink előtt, vagy házastársunkkal, akár egy jó vacsora utáni beszélgetést lezárva barátainkkal? Ezeket szükséges újragondolnunk, hiszen nincs ennél kézenfekvőbb ajándéka Istennek. Bárhol, bármikor beszélgethetünk vele, ráadásul ez nem bonyolult. Ha kell, kérjétek meg lelkészeiteket, hittestvéreiteket, hogy tanítsanak titeket imádkozni. Úgy vélem, mi magunk is sokat tanulunk tőletek, hogyan is lehet megszólítani a Mennyei Atyát egy-egy imádság alkalmával.

A Hegyi beszéd imádkozás gyakorlatára vonatkozó mondatok értelmezési tartományát szélesíthetjük és egész hitéletünkre vonatkoztathatjuk. Nem gondolom, hogy ez távol állna a jézusi értelmezéstől. Jézus ma arra kér, hogy még véletlenül se azért járjunk istentiszteletre, vagy irassuk egyházi nevelési és oktatási intézménybe gyermekeinket, mert azt valaki látja, hovatovább, előnyünk származhat belőle, mert ezzel prominensek elismerésére számíthatunk. Hitéletünk szent. Vagyis Istené. Az oka ne a megfelelés, vagy egyéb, keresztény életvitelből származó haszon legyen, mert hát tudjuk, hogy vannak ilynek, hanem egyedül Jézus Krisztusért. Ő legyek az oka és célja a hitéletünknek, templomba járásunknak, adakozásuknak, egy keresztelőnek. Igen, Mátét együtt azon az úton kell vezetnünk, ahol ez tisztán valósul meg. Kedves Zsófi, Levente, és Manna! Máté - héberül Mattanaija - Mattai. Nevének jelentése: Isten ajándéka. A családi látogatással egybekötött keresztelési felkészítésen beszélgettünk arról, hogy mindenünk, amink van, Istené. Ezt tudatosan megélve és ebből kiindulva nem is nehéz visszaadni valamit, vagy mindent, amit egyébként is tőle kapunk. Az igében eddig az anyagiakról hallottunk, aztán az imádságról, aztán az életgyakorlatról. Mátét elindítjátok a keresztény evangélikus úton. Tegyünk azért, hogy Máténak legyen egy titokban, vagy még inkább lelkiintimitásban elrejtett és megélt, személyes kapcsolata Jézus Krisztussal, ugyanakkor alakuljon ki az a bátor hitvalló magatartása, amely a tanítványság egyik meghatározó jellemzője. Mátét ajándékba kaptátok, és ő ugyanezt az örökséget viszi tovább: mindene Istentől van és lesz. Óvodánkban megbecsült családként vagytok számon tartva. Az óvoda 10 éves jubileumi ünnepére választott ige az említett gondolat összefüggésében is igaz: "Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek szerezz dicsőséget szeretetedért és hűségedért." Zsolt 115,1 Isten hozta Mátét az Isten nagy nevét dicsőítő gyülekezetben!
Ámen.

.