Sztháromság ünnepe utáni 11. vasárnap
Szentendre, 2021. augusztus 15.
Lk 17,7-10
EÉK 357, 9, 402, 309, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Haszontalanul hasznos
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
A nyári szabadságok utolsó heteiben, amikor még egészen sokan töltik ezeket a kellemes meleg napokat családi körben a magyar tenger mellett, szeretett barátaik körében, vagy épp egy zempléni zsákfalu csendjében, Jézus meglehetősen furcsa szavaival találja szembe magát az evangélikus igehallgató.
Jézus a tanítványaival beszélget. Kedvesek ők számára, nem véletlen, hogy épp ezt a 12-őt választotta maga mellé a csapatba. Úgy beszélget velük, hogy ott vannak a farizeusok és írástudók. Jézus mondanivalójának ez még nagyobb élt ad, hiszen ezek a réseket nagyítóval kereső vallásosak arra várnak, hogy a jézusi kör gyenge pontjára üssenek, ahányszor csak tudnak, lehetőleg minél nagyobbat.
A Mester már egy ideje a tanítványok hitének állapotáról szól hol példázatban, mint a mustármagnyi hit, hol pedig a mindennapi élet sűrűjéből vett helyzetekre utalva, mint a megbocsájtás - ahogyan olvassuk az evangéliumban – naponként akár hétszer is. Hittel, akár egy piciny mustármagnyival a tanítvány nem ismer lehetetlen és hittel, akár egy fikarcnyival nem létezik olyan helyzet, amit ne lehetne megbocsájtani.
Fikarc. Talán nem mindenki tudja, hogy mit is jelent ez a gyakorta használt régi magyar szó. Apró rojt, kicsiny szövetdarab, amit a koldus ruhájának szélén lóg. Jelentéktelen, de van.
Fikarcnyi hitük még csak-csak van a tanítványoknak, de mint kiderül, úgy érzik, ennél többre van szükségük: "Növeld a hitünket!" – kérik Jézust.
Jézus erre válaszolva mond két megdöbbentő dolgot: "Lk 17,6".
Ezt követően hangzik el Jézus szájából a félreérthető mondat: "mondjátok ezt: haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt." (10.v.)
Már teológus koromban is szerettem lelkészszentelésen részt venni. Kevésbé az ünnepi istentisztelet követő pazaron megterített asztalok vonzottak, mint inkább az ordinációnak az a része, amikor a püspök, az Evangélikus Hittudományi Egyetem, az EHE képviselője és küldő gyülekezet lelkésze után a már felszentelt lelkész ismerősök, barátok igei áldása következett. Emlékszem, a Teológus Otthon igazhatója, a nyugdíjhoz közeli Zászkaliczky Pali bácsi lelkésztestvérem mindig ugyanazt az igét mondta a 24-25 éves, szolgálatra bocsájtott, a szabóság illatát még magán viselő, friss Luther-kabátos lelkészeknek: "... mondjátok ezt: haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt." (10.v.)
Hosszú évekig fortyogtam a templompadban, miért pont ezt a lelombozó, mintha álszerénységre, túlontúl nagy alázatra, az önbizalmat nemhogy nem ismerő, de jól megtorpedózó igét idézi Pali bácsi. Szegény fiatal, lelkészi szolgálatra készülő még ott érzi a fején a lelkész társak áldó kezének melegét, de már azt kell mondania, hogy haszontalan vagyok és ez nyugdíjig így fog menni. Hát ilyen bűntudattal, a lelkész életpályamodellt alapját szolgáló szorongató igével a fejünkön szolgálni embert próbáló feladat!
Aztán megértettem az igét. Szó nincs ilyenekről. Ennél lényegesen gazdagabb és egyértelműen pozitív kicsengése van ennek az igének.
Ugyanis Jézus a kor szolgáinak, majdnem rabszolgáinak helyzetéből indul ki, amelyet hallgatósága jól ismert. A szolgáknak az volt az életrendje, hogy miután gazdáját ellátta, csak akkor kezdhetett magával foglalkozni. (Idézet: 7.v.) Ez volt feladata, ezért biztosították neki a megélhetést, koszttal, kvártéllyal. Tehát úgy gondolkoztak, hogy egy szolga alaphelyzete, hogy neki már van: van lakhatása, ezért amikor dolgozik, tulajdonképpen azt dolgozza le, amit eddig kapott. Urának ezért nem kellett köszönetet mondania. Ezt a gondolatot viszi tovább Jézus és applikálja a tanítványok helyzetére. A tanítvány hitet, új életet, örök életet, ezzel biztonságot és békességet kapott mielőtt bármit tett volna, így amit egy tanítvány, mint te és én teszünk, az hogy lenne már szívesség, önkéntesség, áldozat, plusz vállalás, Isten és egyháza iránti nagyvonalúság? Fordítva ülnénk a lovon, ha így gondolkoznánk: Isten ügyéért én teszek, hogy aztán ő viszonozza egy kis szerencsével, egy kis gyógyulással, egy kicsit jobb anyagi helyzettel, egy kicsit több baráttal, no meg könnyebb élettel.
Az a helyzet, kedves testvéreim, hogy egész életünkkel, tehetségünkkel, pénzünkkel, időnkkel, energiánkkal, erőnk bevetésével tartozunk annak, aki az imént felsorolt, meglehetősen féltett kincseinknél elképzelhetetlen mértékben többet adott nekünk. Amink van ebben az anyagi világban, az nem a miénk, és amit kaptunk, lelki kincseket, mint a Lélek gyümölcseit, az is ajándék. Ergo, ha Jézus kérését teljesítjük, egy fikarccal sem tettünk többet, mint amivel tartoztunk neki azért jó dolgokért, amelyekkel élni gyönyörűséges.
"Isten kegyelméből vagyok, aki vagyok" - vallhatjuk Pál apostollal együtt. Minél elismertebb, minél erősebb, minél tehetősebb, minél sikeresebb vagyok Isten kegyelméből, annál inkább Pál szavainak kell valóra válnia: "a legkisebb vagyok". (1Kor 15,9a) Ő az apostolok között, mi meg abban a mikro-és makro környezetben, ahol mozgunk és vagyunk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy Dávidok legyünk, aki királyi hatalmánál fogva szerezte meg azt, ami másé volt. A bölcs Nátán próféta példázata nyomán sem gondolkodhatunk úgy, hogy bármit megérdemlünk, pedig ma ember legyen a talpán, aki ennek a kísértésnek ellenáll. Nem mondom, hogy könnyű korban élünk, hiszen épp a mai evangélium világít rá arra, hogy mindenünk Istentől van és semmi sem a miénk, miközben a világ azt kürtöli a fülünkbe, hogy minden, amid van, azt te szerezted meg magadnak, te dolgoztál meg érte, te érdemelted ki és minden a tiéd lehet. Nem ismerős ez valahonnan? Minden a tiéd lehet? "Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehetsz?" (1Móz 3,1b) Csakugyan azt mondta Isten, hogy semmi sem lehet a tiéd?
Szeretett Gyülekezet! Gazdagabbak vagyunk, mint azt gondolnánk. Indítson bennünket Isten arra, hogy haszontalan szolgaként hasznosságunkat és értékünket abban találjuk meg, hogyan tudunk Istennek visszaadni a legtöbbet abból, amit tőle kaptunk.
Ámen.
.