Nagypéntek
Szentendre, 2021. április 2.
Zsolt 22,12. 15-20
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Mindig óvatosan emelem le a lelkészi hivatal szekrényének tetejéről a töviskoszorút. Nagyhetem megrázó mozdulata ez. Tartok is a töviskoronától, hiszen félelmetes, de van bennem egy nagy tisztelet is, amit a nagypénteki koronás-kereszt tövében évről-évre átélek. Amíg viszem, alaposan szemügyre szoktam venni, idő kell, míg felfogom, mit is tartok a kezemben.
Idén is így történt. Lassan mentem át a lelkészi hivatalból a templomba. Óvatoskodva fogtam a töviskoronát, amit most ott fönt lát a gyülekezet.
Nem úgy, mint annak idején Ő. Ő a fejébe nyomva, a gúny jelképeként, meggörnyedt háttal hordta. Én sétáltam. Kényelmesen. Elgondolkodva.
Olykor elhitetjük egymással, máskor magunkkal, hogy a keresztnek lehet fogantyúja, a töviskoronának díszdoboza. Aztán egyre csak rájövünk, hogy a kereszthordozás, testünk és lelkünk tövisei mennyire realisztikusak és a keresztnek bizony nincs fogantyúja, mert az a vállra való, de a töviskorona…. ez a töviskorona más. A történelemben ezt egy valakin látjuk és azokon, akikkel hozzá hasonlóan bántak. Miatta.
Gledícsia ágból font koronánkat letettem az ékességeitől megfosztott oltárra és egy hosszú bottal a magasba emeltem és helyére tettem.
Megvallom, az évek alatt megszerettem ezt a szörnyű jelet. Azért szerettem meg, mert a Nagypéntek felé vezető utamon mindennél erőteljesebben emlékeztet Krisztus szenvedésére. Sohasem engedi, hogy Jézus fizikai gyötrelmét elfelejtsem. Az idén sem.
Ma nincs könnyű dolgunk. Jézus halálának gyászünnepén már énekeikben is egyszerre találkozunk a sirató asszonyok fájdalmával és Krisztus láthatatlan győzelmével. A mi fekete gyászunkkal és a Christus Victor quia Victimával, Krisztus a győztes áldozat gondolatával, Győzött, mert a halál legyőzetett. Igen, a gonosz kiélte magát, mert a keresztig vitte Isten bárányát, fel is szegezte rá, meg is gyalázta, de mindez öngól volt, hiszen halála által győzte le magát a Sátánt. E kettőben, nagypéntek könnyekkel teli gyászában és a Szeretet halálában az a közös, hogy bármelyikre tekintünk, a szenvedéssel találkozunk.
A szenvedés egzisztenciális életünk alapkérdése. Létünkhöz, emberségünkhöz tartozik. Az emberrel egyidős tapasztalat ezekben a hónapokban egyre nagyobb amplitúdóval jelenik meg.
De azt is tapasztaljuk, hogy korunk embere egyre alacsonyabb ingerküszöbbel bír, ezért hát menekül a szenvedés elől.
Pedig a szenvedéshez való viszonyunk megkerülhetetlen.
A mi okból és mi célból szenvedünk Jézusra nézve szintén megkerülhetetlen. A gyermeki de miért kérdést a felnőttek még hangosabban kérdezik. Sok mindent nem értünk. Jézus gyermeki-felnőtt hangon feljajduló mondata is fülünkben cseng, vagy inkább hasít: "Éli, Éli, lámmá sabaktani!" "Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?"
A 22. zsoltár az igaz ember szenvedését írja le. Jézus nagypénteki, csontvelőkig ható mélységében nem szitkozódik, nem fontolgatja a menekülést, ne forralja a bosszút, nem él vissza hatalmával, hanem imádkozik. Ott a kereszten, ezen a lehetetlen helyen. Imádkozik.
Olyan imádságot mond, ami nem ott születik meg a Golgotán. Saját szavai helyett egy ezer évvel azelőtti, a szenvedés élményvilágát jól ismerő ember imádságát rebegi. Jézus egy gyermekkori és minden zsidó kisgyermek által ismert memoritert mond. Azt, amit atyáiktól tanult. Az jut eszébe, ami egy fára szögezett embertől nem várt. "Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs ki segítsen." (12.v.) Felmerül bennünk a kétely: Istenfogyatkozásról lenne szó? A realitás az, hogy távol van a segítő. A szögek makacsul tartanak, a barátok tehetetlenek, az édesanya az összeomlás szélén. A prófécia a beteljesedéshez közeleg.
A szenvedés lényege, hogy az ember üldözötté válik. Üldözi a betegség, üldözi egy másik ember, üldözi a rendszer, üldözi a lelkiismerete, üldözi a múltja, üldözi a gyengéje.
Jézus is üldözötté vált. Elüldözték a világból, az élők sorából üldözték el. Csakúgy, mint az imádságaként szolgáló zsoltár szerzőjét.
Mégis van ebben a zsoltárban valami érthetetlenül megnyugtató. A kificamodott csontok, az ínyhez tapadt nyelv és viaszként megolvadt szív borzalmain túl; ha az ember képes saját kálváriáján felülkerekedni; amint át tud valaki billenni a halálfélelem holtpontján, lelkében megérkezik a zsoltár 20-ik verséhez és eljut odáig, ahová a szenvedő, üldözött eljuthat: a bizalomig. "Ó Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre!" Van, aki tud segíteni. Érkezik a támasz. Van, kire számíts! Van fény az alagút végén. Hamarosan enyhül a baj.
Jézusban is bizalom ébred az Atya iránt akkor, amikor épp a világ bűneit veszi magára. Az összes ember, összes rettenetét, mint egy hatalmas zsákot. Jézus ezzel az irdatlan teherrel mondja a másik zsoltárverset kereszten: "Atyám, kezedbe teszem le lelkemet." (Zsolt 31,6) Így tanít minket meghalni. Ezekkel a szavakkal és ezzel a bizalommal. "Atyám, kezedbe teszem le lelkemet."
Az Istentől eltávolodott ember elveszett ember. Minden baj ott tetőzik, ha életedben már sziluettje sincs Jézusnak. A szenvedés is akkor elviselhetetlen, amikor valaki Isten nélkül szenved.
Nagypéntek igéje arra tanít meg minket, hogy nem a szenvedéstől kell félnünk, mert a szenvedés az emberi élet jellemzője. Mi csakis attól félhetünk, ha a szenvedésünket okozót hatalmasabbnak látjuk, mint a szenvedésben velünk közösséget vállaló Krisztust. Ne féljetek a szenvedéstől, a fájdalomtól, a haláltól. Ő nincs távol. És segít. Számíthatsz rá! Ott lesz veled. Ott van veled. Holnapután hajnaltól ezt ünnepeljük. De ma még itt maradunk a kereszt tövében, hogy igazán megértsük a holnaputánt.
Ámen.
.