Ádvent 2. vasárnapja
Szentendre, 2020. december 6.
Jak 5,7-11
Horváth-Hegyi Olivér
Keresztény gyülekezet, szeretett testvéreim az Úrban itt és a képernyők előtt!
Olyan szépen haladunk ádventben. A nyolcadik ádventi napunkhoz érve - ha valóban minden nap meggyújtjuk az ádventi koszorú gyertyáját - az az érzés foghat el, hogy Istenre várakozni nem csak felemelő, de a hit erőre kapásának nagy ideje.
Az idén ezt különösen is megszerettem. Ezt az érzést. Családi karanténunk részben fedésben volt ádvent első napjaival, így este hat óra tájt még könnyebben telepedtünk asztalhoz a gyerekekkel és töltöttünk fél órácskát énekléssel, imádsággal. Most ott tartunk, hogy mi szülők már lekerekítenénk az esti áhítatunkat, de közkívánatra még éneklünk egyet, majd még egyet, és még egy utolsó utáni éneket is. Gyermekeink napirendjébe észrevétlenül épült be a várakozás kétezer éves hagyománya. És már a legváratlanabb helyeken és időben is ádventi dallamok formálódnak a kis ajkakon és a zongora billentyűin. Lehetőségeinkhez mérten szeretnénk sok minden megadni gyermekeinknek, mégis, ilyenkor Jézus Mária és Márta házában tett látogatása jut eszembe, ahol a Mester ezt mondta a mindenre odafigyelő, gondoskodó Mártának: "Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükséged, valójában csak egyre." (Lk 10,41-42) És Jézus utána magyarázza ezt az egyet. Ez az egy Ő maga. Az ige, ami testté lett. Jézus szavaira van szüksége Mártának, ami mellett testvére, Mária már döntött és amiről Jézus azt mondja, hogy azt senki sem veheti el tőle. Bármilyen nehéz időket kell majd megélni a következő nemzedéknek, vagy akár már a miénknek; egyet nem vehetnek el tőlünk: hitünket, reménységünk Krisztusban. Minél több igaz ádventünk van, annál nagyobb eséllyel válunk a megszentelt várakozás időtlenségének szentjeivé.
Várakozás. Várakozás türelemmel. Ma hajnalban korán keltem, még el sem ütötte az ötöt a katolikus templom harangja, Fülöp már ünnepnap vasárnapi ruhában, fogat mosva, vidáman és izgatottan készülődött. Becsületes volt és nem kukucskált le a lépcső tetejéről a ragyogóvá fényesített csizmák felé. Nagyon szimpatikus volt a kis hajnali jelenet. Bebújt az ágyamba és megértette azt a fél mondatomat: csengő fogja jelezni, mikor jöhettek ...
Harsonaszó, tengerek zúgása, egek tartóerőinek megrendülése, felhőben feltűnő dicsőséges Krisztus. Ezek a jelek fogják jelezni, mikor jön el Jézus. De addig? A mi kérdésünk ez. Addig hogyan töltjük az időnket?
A Mikulást váró gyerekek példája jó tükör lehet a felnőttek számára. December 6-a hajnalához közeledve a gyerekek egyre jobban odafigyelnek tetteikre. Senki sem szeretne virgácsot kapni és a krampuszok..., hát nem igen jó társaság. Persze nem azért kell jónak lenni, mert jön a Mikulás, de segít, ha tudják: egészen biztosan jön. A Mikulásnak jönnie kell!
Ha tudjuk, minden kétséget kizáróan tudjuk, hogy Krisztus visszajön dicsőségben, mégpedig nagy hatalommal, és ezzel elközeleg megváltásunk, ráadásul felegyenesedve meg kell állnunk az Emberfia előtt, akkor egészen máshogy éljük meg a várakozást. Ha tudom, hogy az előbb említett hatalomhoz messze föl sem ér egyik világi hatalom sem; sőt, nevetségesen kicsiny hatalmak uralják a föld országait, akkor persze, hogy az isteni hatalomnak akarok engedelmeskedni eladdig, hogy ha szenvednem kell érte, az is vállalom. Ha bizonyos dolgokról le kell mondanom, vállalom. Ha át kell szabnom az életemet, mert ezzel az élettel nemigen állhatok meg Őelőtte, vállalom. Ha a leghétköznapibb szokásaim kell változtatni, mert a jelenlegi nem vezet az üdvösség fel, vállalom. Ha ki kell selejtezni az életemet, vállalom! Ha meg kell halnom, vállalom.
Miért volt olyan erős az első keresztények hite, akiket Jakab apostolnak türelemre kellett intenie? Nem azért, mert időben közelebb voltak Jézushoz. A bizonyosság, a reménység, hogy Jézus visszajön és nem érdemes másképp élni, csak evangéliumi lelkülettel, jézusi szeretet-szabályokkal - ez volt az oka az üldöztetések idején halált is vállaló bátorságuknak, ami hitükből fakadt és nem abból, hogy vágytak a mártíromságra, vagy mert dacosak lettek volna a római és zsidó közeggel. És ennek a bizonyosságnak, reménységnek a megfakulása és elerőtlenedése okozza 21. századi keresztény egyházunk eljelentéktelenedését.
Meg kell tanulnunk reménykedni! Luther a 130-ik zsoltár magyarázatában a várakozásról írja: "az új embernek nincs más tennivalója, csak az Urat várni és reá hagyatkozni". "Lelkem várja az Urat, jobban, mint őrök a reggelt, mint őrök a reggelt." (Zsolt 130,6) Akinek reménysége van, nem csügged el egyhamar. Akinek reménysége erősebb a lehangoló körülményeknél, már hisz abban, hogy Isten szétszakította az eget és közénk szállt Jézus Krisztusban. Reménykedjetek! Reménykedjetek, és emeljétek fel fejeteket, mert közeledik megváltásotok!
Ámen.
.