Böjt negyedik vasárnapja (Laetare)
Szentendre, 2020. március 22.
Rm 7,22-25
EÉK 357, 4, 365, 260, 293
Horváth-Hegy Olivér
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban otthonaitokban!
Pál apostol mindent megtesz a belső emberért. Szereti a benne élő belső embert, akit már nem tud elválasztani magától. Össze nőtt vele. Ez a belső ember képes a zavarosban is tisztán látni. Tudja mi a jó, mi visz az üdvösségre. Azt is tudja, mi az erkölcsi nem jó, a törvénytelen. A belső ember normális. Normák szerint él. Lutheri megfogalmazásban a belső embert zsigerig hatóan átitatta a norma normans, a mértékadó minta, maga a Szentírás. Igen, a belső ember a Bibliából él. Tápláléka, ereje, éltetője. De Luthernél maradva a belső ember a norma normata, a kipróbált, a megmért, a leellenőrzött erkölcsi szabályok megértője.
Ez a belső ember nem megvezethető. A belső ember ismeri körülményeit, helyesen értékeli kapcsolatait, józan. Pedig olykor ez a belső ember, akit éveken, évtizedeken át dédelgettünk, mert egykor valaki elültette, valaki öntözgette és megint más Valaki a növekedést is adta egyszer csak ködbe vész és a páli értelmezésben a nagy ellenségnek, a testi embernek már nem csak a sziluettjét látja. Tapasztalata szerint a testi ember olyan erővel tör elő, hogy a belső ember, a hit maga sem tudja, mitévő legyen. A belső ember sérüléseit, megfutamodását a bűn okozza. Hol van a belső ember, amikor jön a megpróbáltatás? Milyen volt ez a belső ember, ha az ézsaiási életérzés "a rövid szempillantásra elhagytalak" (Ézs 54,7) vakká teszi? Miért uralja el belső emberünket a testi emberünk? Hát ennyire törékeny lenne ez a belső ember?
Isten igéje által március 22-én, amikor már csak két méterre állhatunk meg egymástól, amikor két hete nem fogunk kezet barátainkkal, a templomajtóban, amikor inkább nem öleljük meg szüleinket, szeretteinket, és amikor a képernyő lett a legjobb barátunk és a breaking news-okra tapad a tekintetünk a belső ember válik megszólította.
A napokban volt születésem évfordulója. Kamaszkorom óta el-el olvasom az Útmutató "születésnapomra kiírt" igéjét jóval a tél-tavasz forduló előtt. Most nem volt rá időm. El voltam foglalva a lelkészi munka újraértelmezésével, az online istentiszteletek előkészítésével, megnövekedett pásztori munkámmal, több feladatomhoz hozzá sem jutottam. Családom helyzetét is stabilizálni kellett a Google Classroom éteri újdonságai közepette, a heten vagyunk együtt 0-24 szokatlanságában, ahogyan országunkban sok millió ember. Így napi olvasmányom most váratlanul érkezett el hozzám. A külső, sokszor testi embert követelő feladathalmaz mögé száműzött belső emberemet ezért találta telibe az aznapi ige, a 27. zsoltár 5. verse: "Megóv engem (az Úr), sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén." (Zsolt 27,5) És kíváncsi lelkészként Bibliámból kikerestem a zsoltárt és tovább olvastam: "… magas kősziklára helyez engem."
A belső ember Isten sátrának mélyén érzi jól magát. Ott van otthon. Ez az otthonlét nem karantén, nem kényszer, nem kötelességtudás, vagy lelkiismeretfurdalás, még csak nem is haszonlesés. A veszedelem napján, a nehéz, járványos időkben a testi ember csupán Don Quijote szélmalomharcáig jut el. A válogatás nélkül olvasott hírek, a ránk ömlő híradás, és a kiragadott részletek susnyásában értelmetlen képzetek kerülgetnek a fantázia világának útvesztőjében. Mert a testi ember bolyong a hírcsatornák között, információkhoz - így természetesen olykor nagyon fontos tudáshoz jut -, ám békére nem lel.
A nagy kísértések idejét éljük. Leginkább a bizonytalanság kísért meg bennünket. Jól tudjuk, a bizonytalanság, mint érzés a félelemből születik meg. És ha a görbe tükrön tájékozódó testi ember csupán egy bizonytalan tömeggel marad, a belső ember normalitását elfedi a sötétre festett jövőkép, valóban elhatalmasodik az ijedtség. Isten ma a belső emberünket akarja megerősíteni.
Maga előtt látom a kétségbeesett tanítványokat, akik azt az irreális feladatot kapják Jézustól, hogy ültessék a fűbe az embereket, mert most, hogy már van öt árpakenyér és két hal, ötezer embernek fognak enni adnak. És láss csodát! Mindenkinek jutott. Miután jóllaktak, még tizenkét tele kossárral szedték össze a maradékot, hogy - Jézus szavát idézve - "semmi ne menjen kárba." Hogy mi lett ezzel a maradékkal? Feltehetően szétosztották azok között, akik a szokásos házi karanténukban maradtak, mert bénák és betegek voltak, odaadták azoknak, akik szintén bezárkózva éltek, mert a könnyen fertőző leprával küzdöttek és féltették a tömeget és féltek a tömeg őket méregető tekintetétől. Jézus közelében a belső ember átéli a csodát és rendkívüli erővel felruházva tekint a jövőbe bizalommal, hittel és reménységgel, miközben nem feledkezik meg a diakóniáról, az igazi szeretetszolgálatról sem, a maradék szétosztásáról, az elesettek gondoskodásáról.
De térjünk még vissza egy kicsit eredeti gondolatunkhoz, amit Bibliánk felirata eképp fogalmaz meg: "A belső ember harca a benne lakó bűnnel."
Pál apostol a rómaiakhoz írott levél 12-ik fejezetében az értelem megújulását úgy írja le, mint - a manapság egyházi divatba jövő - okos istentiszteletet. A keresztény hívő ember "okos istentiszteletként szánja oda testét élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek." (Rm 12,1-2) – így az apostol. Élő és szent áldozatra a testi embert legyőző belső ember képes. Az áldozat szót akkor értjük jól, ha testünket képesek vagyunk a szeret szolgálatába állítani. Hogy is folytatja Pál? "Ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző, és tökéletes." (Rm 12,1-2)
A világ görbe tüköröt mutat nekünk. Magunkat látjuk, de mégsem a valódit. És az a baj, ha ennek a görbe tükörnek hiszünk. A görbe tükör eltúlzott, önkényes, majdnem igaz. A belső ember elé nem lehet görbe tükröt tartani. A Biblia szava azt kéri tőlünk, hogy változzunk meg. Ne higgyük el, amit a világ mond. Ha bölcs akarsz lenni, ne a testi embered hitetlenségét, és az ebből következő bűnöket engedd elszaporodni gondolataidban, szavaidban, cselekedeteidben, ezekben a súlyos hónapokban.
Most már talán többen belátjuk: pár korlátot félrelöktünk, másokat összetörtünk, amelyeket nem kellett volna. Korlátokat építettünk, más korlátokat már megterveztünk. Nem kellett volna. És most ott vagyunk összetörten a felépített korlátok mögött. Úgy, mint az apostolban, bennünk is harcol a testi és a belső ember, ahogyan Johann Sebastian Bach G-moll Adagio tételében a bárcsa játékának rejtett kétszólamúságában halljuk. A dallam, ott fenn, tiszta, amit meg-meg tör a basszus szólam mély és rekedtkés hangzása. A rejtett basszus sötéten lopakodik be. Mindig fel-fel tűnik, mint a kísértés, a bűn. Legalább egyensúlyra törekszik, de szívesen kerekedne a szoprán szólam fölé. E kettő harca nem egyenlő harc. Nem dualizmus. Figyeljük csak! A test és lélek harca az emberben az egyszer fent, egyszer meg lent állapotát idézi elő. De az utolsó akkord domináns hangja, a végkicsengés, a zenei nyugvópont mégis a győzedelmes, kristálytisztán hallható magas hang, a mennyei, krisztusi hang, amely fölülkerekedik mindenféle testi gyengeségen és lelki bajon, félelmeinken és nyomorúságunkon, magán az ördögön, aki a bűn.
Ámen.