Hetvened vasárnap
Szentendre, 2020. február 9.
Dán 9,4-19
EÉK 290, 3, 405, 402, 481

Horváth-Hegy Olivér

Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úrban!

"Ha az idő és hely engedi, minden imádságomból négy csokrot kötök. Először is tanításnak tekintem az imádságot, és megvizsgálom, mit kíván tőlem a mi Urunk. Aztán hálaadássá formálom, harmadszor bűnvallássá, negyedszer kéréssé." Lutheránus lelkiségünk gyakorta Luther Márton hitéleti gyakorlataiból merít. Luther imádkozó ember volt. Tanítja is ezt a családfőknek, mert már a 16. században is kulcsszerepe volt a férjeknek és Édesapáknak a család hitéletében. Amikor Luther végiggondolta, hogyan imádkozik helyesen, ezt a négy csokrot találta meg, ilyen sorrendben: tanítás, hálaadás, bűnvallás, kérés. Tulajdonképpen Dániel próféta imádsága is így épül fel.

Két részre szeretném osztani a mai igehirdetést. Az első részben a bűnbánati imádság előszobájáról szeretnék szólni. A másodikban magáról a bűnbánati imádságról Dániel próféta szavain tájékozódva.

Hetvened vasárnap a böjti időt készíti elő, ami Húsvét felé irányítja tekintetünket.
A bűnbánat előszobája a helyes önismeret. Bűnbánattal kezdeni találkozásunkat Istennel az istentisztelet liturgiájának állandó része is. Gondoljunk arra, amit úrvacsorai istentiszteleteinken több, mint egy éve gyakorol gyülekezetünk is. A bűnvallás, amelynek része a tanítást képező Tízparancsolat, vagy gyónótükör és a közös bűnvalló imádságunk, megelőzi a feloldozást. Mert mi is a bűn? Mindaz, ami elválaszt minket Istentől. Ez nem azt jelenti, hogy a bűnös ember képtelen találkozni Istennel, mert ő erre nemigen hajlandó. Inkább arról van szó, hogy mi emberek, megismerve a szentet, jobbnak látjuk, ha tisztán közelítünk a tisztához. Ezt mostanság egyre nehezebb megértenünk, hiszen a méltatlanság szavát nemhogy nem szeretjük, de nem is értjük. Pedig bűneink miatt nem vagyunk méltók arra, hogy hajlékunkba jöjjön, de amikor egy szóval szól, és meggyógyul a mi lelkünk, méltatlanságunk veszít erejéből, és Isten gyógyító közelségével elkezdődik a találkozás vele, a szenttel. Kérdezhetné valaki, miért lehetséges ez? A választ erre épp magunkban találjuk meg. Isten gyógyító közeledése engem változtat meg, nem őt, vagy az ő szándékát. Elkezdek változni, mert Isten közelségében erős késztetést érzek a változásra.

A rabbinikus irodalomban van egy hasonlat. A kicsi kulcsot nagy kulcstartóra teszik. A szállodai szobák világából ezt mi is ismerjük. Ez a rövidke rabbinikus hasonlat mindössze annyit akar ezzel üzenni, hogy Izrael kicsiny és észrevehetetlen, elkallódó lenne, de ha a nagy Istenhez van kötve, már észrevehető. Ilyen a bűnvallásra készülő és bűnvallást tévő. Isten nélkül elveszett, jelentéktelen. A nagy Istenhez csatolva nem válik kámforrá ebben a kusza világban, ahol Isten és ember szeretetkapcsolata ködbe veszni látszik. Ez is hozzá tartozik a helyes önismerethez, amely tehát a bűnbánati imádság előszobája.

Az igehirdetés másik részében maga a bűnbánati imádság közös töprengésünk témája.
Az első alaptézisünk, hogy sohase késő, amíg élünk. A Máté írása szerinti evangéliumban Jézus szőlőmunkásokról mondott példázata Isten igazságosságára utal. Kár lenne kijátszani Jézus szavait és ki tudja miért (kényelemből, lustaságból, bűnszeretetből, kevélységből, magatehetetlenségből) megvárni az utolsó pillanatot a bűnvallásra és a bűnbocsánat elnyerésére. A példázat szerint Isten mindannyiunkkal abban egyezett meg, hogy ugyanaz lesz a jutalmunk, vagy a bérünk. Nem kap többet az, aki egy életen át szőlőjében tüsténkedik, még ha pap, vagy szerzetes az illető, összehasonlítva azzal, aki az utolsó órában érkezik és csak egy órácskát dolgozik. Így vagyunk Isten megbocsátó szeretetével. Akik most itt vagyunk, nem vagyunk elkésve. Mégis Dánielen, a nagy imádkozó prófétán keresztül sürget bennünket Isten szava: "Neked, Uram igazad van, nekünk pedig szégyenkeznünk kell... mert hűtlenek voltunk hozzád... pusztulás ért bennünket." (Dán 9,7.18.) Sürget, mert Isten igazát felismerve, ti. az Istentől elfordult ember pusztulni kezd, a megmaradás egyetlen esélye hajt bennünket.

Bűnt vallani nem olyan könnyű. Dánielnek sem lehetett egyszerű felvállalnia a nép foltjait és belátni romlásuk okát. Nekünk sem könnyű. Amikor elkezdjük sorolni vétkeinket, egyre gyengébbnek és kiszolgáltatottabban érezzük magunkat. Ezt még tetézi a szégyen. A csúfságot nehezen viseljük. Csúfságunk Isten előtt fokozott blamázsként éljük meg. Kudarcainkat elmondani nagy erő és bátorság. Én ilyennek látom Dánielt, ilyennek látom a hozzám érkező gyónó testvéreket. És közben hallom a nagy súlyú kövek leesését a szívekről, hiszen minden megfeszített mondat, ami bűneink kimondását jelenti, egyben megkönnyebbülés annak reményében, hogy ezeket a terheket már nem kell cipelni.

A bűnvalló imádáság csak akkor ér valamit, ha az a lehető legkomolyabb és őszinte. A bűnvallásra készülni kell. Nem lehet csak úgy odavetni egy-egy mondatot. Ebben a készülésben már ott van a Lélek, aki segít nekünk kimondani bűneinket, előtte eszünkbe juttatja. A bűnvalló imádságaink szimbiózisban élnek Istennel. Számunkra ezt már Krisztus teszi lehetővé. Őáltala, őbenne és őérte van bűnbocsánat.

Húsvét ünnepére készülünk. Jézus feltámadásában akarunk megerősödni. Együtt futunk a cél felé, mint akik Pál apostollal együtt biztosak vagyunk, hogy elnyerjük a számunkra elkészített győzelmi koszorút, ami nem mese. (1Kor 9,24-27)

Csak a nagy rohanásban ne felejtsük, amit Isten népe elfelejtett, de Dániel próféta nem. A koszorú elnyerésének záloga bűneink bocsánata, aminek van egy előszobája.
Ámen.