Vízkereszt ünnepe utáni 3. vasárnap
Szentendre, 2020. január 26.
Mt 4,23-25
EÉK 400, 2, 390, 75, 293
Horváth-Hegy Olivér
Meddig van szükségünk Istenre?
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úrban!
Meddig van szükségünk Istenre?
Ez a régi-új kérdés a teológusokban egyidejűleg fogalmazódik meg a technikai fejlődés megugrásával. Manapság másképp kelül elő ez a kérdés: más tartalommal, más irányból, mint például az ipari forradalom idején, vagy akkor, amikor születtünk. Meddig van szükségünk Istenre?
Emlékszem gyermekkorom egyik "félig viccére". Nagyszüleim idejében szegényebb szabolcsi családoknál a petróleumlámpát leváltva jóval később vezették be a villanyáramot, mint másutt. Sokan azt hitték, "dróton jön a petro". Ez nem volt olyan rég, mégis ámulatba ejtette az emberiséget a villany. Ma már nemcsak önvezető autók és kamionok próbaútjairól hallunk, hanem elkezdünk ismerkedni olyan fogalmakkal, mint a szingularitás, amit úgy tudunk most lefordítani, hogy a mesterséges intelligencia beláthatatlan sebességű és mértékű fejlődése. A szinguláris jelentése egyedi, egymagában álló, különös. Ray Kurzweil feltaláló már megalkotta a mesterséges zongorahangot, a beszéd-és szövegfelismerést, és arról ír, hogy nemsokára elérkezünk a biológiai és nem biológiai intelligencia keveredéséhez, a halhatatlan, szoftver alapú emberek megalkotásához, és ezzel egy új korszakhoz, ahol 100 év alatt 20.000 évnyi fejlődést produkál az emberiség. Tudományosan ezt úgy mondják, hogy a chipsebesség exponenciális, hatványozott növekedése is exponenciális lesz, amely a valaha látott legnagyobb mértékű szakadást hozza el az emberiség számára.
A transzhumanizmus gondolata nemcsak a küszöbön áll, hanem elkezdődött. Az emberentúli jelenséggel, a humánum értékalap utáni korral a bármeddig karbantartható nanorobotok összeszerelésétől (aminek jelentőségét fiataljaink már kapizsgálják, hiszen robotikát is tanulhatnak az iskolában), szóval egy az emberi természetre igencsak módosító hatást gyakorló fejlődéssel érkezünk el Máté evangéliumának mai szakaszához.
Jézus gyógyít. Megkísértése után elmegy összegyűjteni a 12 tanítványt, majd azt olvassuk az evangéliumban, hogy a mennyek országának hirdetése közben odafigyel ennek a világnak betegeire, szerencsétlenjeire, gyengéire és gyógyít betegséget, kíntól szenvedőt, megszállottat, bénát, és erőtlenséget egyaránt. Nem is tudom, melyik volt a fontosabb. Jézusnál a misszió és a diakónia, azaz a bizonyságtétel Istenről és a szeretetszolgálat mintha a patikamérlegen is egyensúlyt mutatna. Ennek a kettőnek elterjedt a híre. Mit is jelent ez valójában?
Jézus egy olyan világba jött el, ahol szinte kivétel nélkül mindenki nagy harca az életben maradásért folyt. Kiismerhetetlen betegségek, az időjárás viszontagságai, a szegénység, mint életveszély, nélkülözés, az özvegység, mint biztos halál, a természet erői, mint leküzdhetetlen fenyegetés vette körül az újszövetségi kor emberét. Jézus ezekhez nyúl hozzá. bénához, a lepráshoz, a tengerhez, a az öt kenyérhez és a két halhoz, a vízhez és a emberi lélekhez. Isten hatalmát és isteni szeretetét épp a rászorulókon mutatja meg, akik körül a legtehetségesebb orvosok is tehetetlenek voltak.
Ma is sok a megoldatlan kérdésünk és bőven van nyomorúságunk, csak mások. Vannak betegségeink, amelyek életminőségünket nyesegetik, problémáink, amelyek nem hagynak nyugodni, érzékenyek vagyunk, van egy rakás beteljesületlen vágyunk, keressük az értékeket, a fizikai, a szellemi, és a lelki biztonságot, olykor még a szeretet is. Ugyanakkor sokan kimondták már: eddig volt szükségünk Istenre. Lehanyatlott Isten kora, leáldozóban van az európai vallás, a kereszténység egy maroknyi kisebbség hóbortjává kezd válni, ami leginkább sokszoros áttétele után marad kívánatos, mint szociális érzékenység, közösségi programok szervezése, a kultúra őrtornya, és a "hagyományosan mégiscsak" gondolata.
Ennek több oka van. Vízkereszt ünnepe utáni vasárnapokon a Krisztus dicsősége megjelenik a világban fókusz van az egyház előtt. Krisztus dicsőségét mondja el nekünk a heti ige: "Akkor eljönnek napkeletről és napnyugatról, északról és délről, és asztalhoz telepednek az Isten országában." (Lk 13,29) Jézus szavai szerint a kegyelmi időnek egyszer vége lesz. Krisztus dicsősége addig látható, amíg Isten azt engedi. Aztán, ahogy Jézus mondja: bezárul az ajtó és hiába zörgetnek a szoros kapun, nem tudnak rajta bemenni. A kint maradottak számára pedig marad a sírás és a fogcsikorgatás.
Az elmúlt egy-két száz évben azt látjuk, hogy a technológiai fejlődés nem segítette közelebb Istenhez az emberiséget, vagy csak nagyon kicsi részben, ami a média világát jelentheti. A robbanásszerű fejlődés, az emberiséggel egyidős problémák megoldása hihetetlen úton halad. Ez alakítja természetünket, magatartásunkat. Küzdünk a gyermekeinkkel az okos telefonok használatában, házastársunk, barátaink belebújnak egy gép világba, ahol a humánum egyre vékonyabb jégen táncol, az ember kezd képtelenné válni annak elismerésére, hogy van fölötte egy nagyobb hatalom. Meddig van szükség Istenre?
A mi gyülekezetünkben, ezen a szószéken nem hangozhat más, minthogy mindig szükségünk lesz rá és semmilyen exponenciális fejlődés és szingularitás, sem a nem biológiai intelligencia nem választhat el bennünket a hatalmas teremtő Istentől. Mondjuk ki itt, mint gyülekezet, mint édesapák és édesanyák, nagyszülők és a következő generációkért felelős imádkozó, Isten dicsőségét látó és láttató felnőttek, hogy nem engedjük, hogy minket, gyermekeinket és unokáinkat beszippantsa Ádámnak és Évának hübrisz gondolata: isten vagyok, istenek vagyunk, ezért nincs szükségünk Istenre. A keresztény közösség e világban él. Jézus ma igy imádkozik: nem azt kérem, hogy vedd ki őket a digitális világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól. Ez a közösség, a gyülekezet ebben is legyen erős! Támogassuk egymást, még ha a tendenciával szembe is megyünk. Legyünk modernek, de ne engedjük fiataljainkat templomtól, istentiszteleti élettől, gyülekezettől, Krisztustól távol kerülni! A levélbeli ige ezért is fontos, amikor a gyülekezet, mint megtartó közösség védelmébe kel: "Ne fizessetek senkinek rosszal a rosszért … éljetek minden emberrel békességben … ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval." (Rm 17-21)
Meddig van szükségünk Istenre? Ameddig mi nem válunk azzá. Vigyázzunk! Olykor a határt súroljuk!
Ámen.