Szentháromság ünnepe utáni 20. vasárnap
Szentendre, 2019. november 3.
Fil 2, 12b-13
EÉK 254, 296, 493, 307, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Isten talicskája
Keresztény Gyülekezet, szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Világhírűvé váltak azok a fotók, amelyek Charles Blondin francia artista, a 19. század derekától egy 340 méter hosszú, nyolc centiméter vastag kötélen átsétál a Niagara-vízesés fölött. Sok érdekes, kivétel nélkül sikerrel végződött kísérlete között egy alkalommal talicskájába jókora zsák krumplit tett és azzal ment végig a kötélen, mintegy ötven méter magasságban. A közönség tapsolt és rendkívül jól mulatott. Ekkor Blondin megkérdezte őket: "Hányan hiszik el, hogy ebben a talicskában egy élő embert is át tudok tolni"? A választ kórusban mondták: "Elhisszük!" "Akkor üljön bele valaki és én áttolom." Nagy csend lett. Senki sem mert jelentkezni, az emberek lesütötték a szemüket, azonban egy kisfiú odaszalad Blondinhoz és azt mondta: "Én beleülök." Beleült és a mutatványos áttolta a mennydörgő Niagara fölött. Amikor a kisfiú kiszállt, rosszalló tekintetű, felborzolt idegű, sápadt emberek ölelgették. A körben állók közül valaki egy sor kérdéssel bombázta: "Hol vannak a szüleid? Tudják, mit tettél? Nem féltél? Honnan volt merszed beleülni ennek az embernek a talicskájába?" A kisfiú nyugodt volt és természetes, egy verejtékcsepp sem volt a homlokán, mosolygott, Blondin felé mutatott és csak ennyit mondott. "Ő az én apám."
Amikor Pál apostol a filippieknek ír levelet, minden levelénél személyesebb hangvételben teszi ezt. Ennek két oka van.
Az egyik, hogy Pál igehirdetése nyomán Filippiben, főleg egy nőkből álló kis gyülekezet, egy "női kör" született Lídia, a bíborárus asszony kiemelkedő szolgálatával. Így Pál nem egyszerűen udvarias, hanem a női lélek iránt érzékeny, közvetlen, érzelmekkel teli. Ezt a levelét az öröm leveleként is szoktuk emlegetni. Emellett nagyon hálás az asszonytestvéreknek, hiszen a maroknyi keresztény adományt küld neki a fogságba, ami a gondoskodás és törődés jóleső példája.
A személyesség másik oka, hogy a törékeny gyülekezetet veszély fenyegette, ezért az apostol a gyülekezet egységességének védelembe vételére kel. Pál rövid ideig tartózkodott Filippiben, Lukácsot hagyta ott, hogy pásztorolja a plántálandó gyülekezetet, de nagyon is szívén viseli ennek a néhány tucat kereszténynek a sorsát. A fiatal filippi gyülekezetet állhatatosságra, a lelki hasonlóság megőrzésére, a homogén gondolkodásra biztatja. A gyülekezetben ugyanis egyenetlenség kezd kibontakozni. Többen saját pecsenyéjüket kezdik sütögetni. Saját elgondolásukat, maguk előtérbe tolását készítgetik elő, amelyből épp a szeretet hiányzik. Kezdik elbízni magukat, milyen klassz közösség, többet foglalkoznak a gyülekezet iránt érdeklődőkkel, mint saját magukkal. Pál bölcs lelkipásztorként nem nevesíti a klikkesedést előidéző személyeket, hanem általánosságban ír. Próbálja egészségessé tenni a gyülekezetet, azért, hogy egyesek helytelen magatartása ne legyen természetes a gyülekezet tagjai számára.
Tehát a szolgálata révén létrejött "női kör" és a közöttük sérült egymásra figyelés, a "legyen gondotok magatokra" önreflexió hiánya teszi érzékennyé Pált, amikor levelét írja.
Mai rövid levélrészünk szempontjából mindkettő fontos részlet. Másfél igeversünknek két üzenete van.
Az egyik "a félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségetek" gondolata. Mivel az egész filippi levél a közösségi kapcsolatokat helyezi a középre, itt is ez érhető tetten. Bármilyen idegenül hangzik a mi gyülekezetünkben, a mi korunkban, a mi szociális helyzetünkben és gyülekezeti adottságaink között, itt arra utal az apostol, hogy annak idején sokkal komolyabban vették egymás hitét, hitben való járását. Mire kell gondolnunk? Nem csak a saját üdvösségemért felelek, hanem feladatom a gyülekezet más tagjainak üdvössége. Nem csak a családtagok mennyországba jutása, nem csak a legközelebbi barátoké, hanem a gyülekeztem tagjainak üdvössége. A kiscsoportomba járóké, a vasárnapi istentiszteleten résztvevőké, az ovis családoké. Felelős vagy a gyülekezetedbe járó testvéred Isten kapcsolatáért. Ugye milyen idegen ez a gondolat? Egyre többen ismerjük egymást, mégis ül itt néhány tucat ember, akinek sem a nevét, sem az életét nem ismered. Lehet, hogy nem kell mindent tudni egymásról, mint egy faluban, de érdekeljen a gyülekezetedbe járó, keskeny úton járó útitársad örök élete!
Itt meg kell jegyeznünk, hogy az üdvösség mindaddig feladat, amíg itt a földön élünk, hiszen azt véghez kell vinni. Nincs hosszúhétvége, nincs szünet, nincs szabi, nincs pihenő. Egyik gyülekezet sem tetszeleghet önmaga előtt, hogy beértünk, már látjuk a keskeny út végét. Vannak, akiket így temetünk el. Hálával gondolunk rájuk. Békesség van bennünk a ravatalnál. Vannak, akiknél az irány már jó. Megértették a hit titkát, de még nem engedték át magukat teljesen az Atya kezébe. Vannak, akik megtorpannak. Felnéztünk a hitére és egyszer csak azt halljuk, hogy kételkedik. Ilyen is van. És vannak, akik magukról azt hirdetik, hogy már most az övék a mennyek országa, közben kilóg a lóláb: életük nem ezt tükrözi, törvényeskedők, vagy éppen ultraliberálisan gondolkoznak és nekik nem csak a kereszténység, hanem mindenféle más vallásból elcsípett használható gondolat az üdvösségre mutat.
Mindig a tökéletesség felé kell tartanunk. Ám ezt filippiben kicsit túltolták, és mások üdvössége olyan fontos lett, hogy kipipálva saját üdvösségüket, már csak a többiekért aggódtak. Pál ezért mutat vissza rájuk: saját üdvösségetekkel is foglalkoznotok kell. A Pál által használt két jelzőt (ti. hogyan munkáljuk üdvösségünket) nehezen fogadjuk el: félelemmel és rettegéssel. Pedig, hogy is van ez? A teljesebb, a helyes istenismeret még nagyobb alázatra visz minket. Aki hitével fel tudja fogni, milyen szeretet húzódik meg Isten testté létele és áldozata mögött, az csak félelemmel és rettegéssel tud üdvösségére gondolni, mert érzi emberi mivoltának kicsinységét és átéli Isten végtelen hatalmát. És ez bizony félelmetes, mert tőlünk nagyon távol áll. Az egyik üzenet tehát, hogy üdvösségünk komolysága egyre mélyebb istenismeretünkben van, ami megállásra kényszerít és mindenféle nagyképűséget és magabiztosságot leránt rólunk. Ezek nem evilági tulajdonságokat erősítenek bennünk. A krisztusiak erősödhetnek fel. Lehet, hogy az ilyenektől leszünk igazán keresztények, ezért örökösök?
A másik üzenet a kinek a munkája kérdéshez vezet. A mi munkánk, vagy Isten munkálja, akarja, cselekszi az üdvösséget? Mennyi az én részem és mennyi az Istené? Az rendben van, hogy az ő országa, az ő előkészítő munkája Fia által, de amikor én jövök, ki a cselekvő? Igaz-e az, hogy "Segíts magadon, az Isten is megsegít!"?
Az ige azt mondja: "… munkáljátok üdvösségetek, mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mint a cselekvést az ő tetszésének megfelelően." Hát akkor ki? A felszínes logika szerint e kettő elellentmondásban van egymással. Keresztény életünkben mindent Krisztus végez, de nem nélkülünk.
Istennek van egy talicskája. Azt kérdezi tőlünk, hogy elhisszük-e, hogy ő egy embert is át tud vinni a halálon. Mi azt válaszoljuk kórusban: Elhisszük! Aztán azt is megkérdezi tőlünk, ki az közülünk, aki beleül a talicskájába, hogy ebből az életből áttoljon az örökéletbe? Isten azt is kéri, hogy aki rábízza magát, az vállalja az engedelmességet és higgyen benne. Csak félelemmel és rettegéssel ülhetünk bele. Nem az alattunk tátongó szakadék, vagy az történet körül lebegő állítólagos semmi, vagy ki tudja mi miatt, hanem mert megrökönyödünk az ő hatalmas szeretetén és magabiztosságán, akkor is, ha a talicskájába ülve nem látjuk őt, hiszen hátulról tol minket. Ilyenkor Isten gyermekei kilépnek a sorból és beleülnek.
Ámen.