Mennybemenetel ünnepe
Szentendre, 2019. május 30.
Lk 24,50-53
EÉK 226, 227, 228

Horváth-Hegyi Olivér

Áldás és leborulás

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!

Ha nem jöttetek volna el a templomba, mennybemenetel ünnepe mostohagyermekként a háttérbe szorult volna. De itt vagytok. Hétköznap este, egy borongós nap végén. S talán vártok is valamit.
Jézus mennybemenetele a különleges projektek közé tartozik. legalább is innen a földről nézve mindenképp. Valószinűsíthették a tanítványok, a kíváncsiak, az érdeklődők, akik Jézus életét halál és feltámadásán keresztül is követték, hogy valamikor valami történik vele. De azt, hogy ő testi mivoltában távozzon, mint Illés a tüzes szekeren, nem biztos, hogy akármelyikük is gondolta volna.

Jézus mennybemenetelének körülménye nem sok titokzatosságot tartogatnak. Bár az evangéliumon kívüli másik hely, az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv elején ugyancsak olvasunk egy tudósítást arról, hogy Jézus felemelkedik a földről. Ott két fehér ruhás férfiről is tudnak, akik azt kérdezték az ámulattól elcsukló hangú, feszülten felfelé néző tanítványoktól: „Galileai férfiak! Miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe.” (Apcsel 1,11)
Ezzel együtt és e nélkül is rendkívüli eseménnyel van dolgunk, aminek mégsem rendkívüliségével foglalkozunk ma este, hanem két szóval.

Az egyim a szó az áldás. Mielőtt Jézus útnak indul hazafelé, felemeli kezét és áldást oszt. Úgy, mint a földi sátrat itt hagyni készülő zsidó és nem zsidó apák, távozásuk előtt, halálos ágyukon Izsák módjára áldást osztanak, hogy Isten jelenlétét kérjék, közvetítsék. Néhány keresztény családban megtörténik, hogy az Édesanya, Édesapa, nagyszülő maga köré kéri a család összes tagját és utolsó szavai nem a végrendeletről, nem is egyszerűen a megrendítő könnyes búcsúról, hanem az áldásról szól, hiszen ez a legtöbb, amit csak kérhet az életben maradók életére. Mindig elcsendesít, ha lelkészként ennek részese lehetek, ahol az úrvacsora utáni szó nem a lelkészé, hanem a haldoklóé övéi felé. Ezt mindannyiunknak érdemes végiggondolni saját vonatkozásunkban.

Mert áldani és áldást kapni összeköt bennünket az Atyával. Jézus Atyjának jelenlétét kéri barátai, ha tetszik, fő munkatársai számára. Legyen veletek Atyám. Áldottnak lenni azt jelenti, hogy a legvészesebb időkben is Isten közelében vagyunk. Áldottnak lenni azt is jelenti, hogy a szenvedések között is az tud maradni valaki. Áldottnak lenni sikertelenségek sora helyett sikert, megbokrosodott indulatok helyett megnyugodott életet, álmatlan éjszakák helyett álmokkal teli éjszakákat jelent. Áldott embernek lenni pontosan azt jelenti, hogy a legszeretettebb ember, az Édesanya, a gyermek, egy nagyszülő nélkül is boldogulunk, vagyis tudunk boldogok lenni, mert Isten egy új minőségű kapcsolatot kínál fel, amely örökre szóló kapcsolat.

Az áldás mellett egy reakciót látunk, amely talán össze is függ az áldással, legalább is olyan érzelmi, hitbeli állapotba kerülhettek a tanítványok, hogy nem tudnak mást tenni, mint amit mi soha, vagy csak nagyon ritkán teszünk meg: leborulnak. Mennybemenet ünnepének másik üzenete ebben bújik meg. Már nem látják, mert eltűnt a szemük elől, már nem hallják, mert túl messze van és nem szól, mint ahogyan azt az Atya olykor tette. Elkezdődik egy lelki kapcsolat krisztus és ember között. Innentől fogva egy cipőben járnak velünk a tanítványok. Nem jár már közöttük a Mester, nem ad tanácsokat, legalább is nem úgy, mint annak előtte. Elmegy, de mégsem a veszteség lesz úrrá a tanítványokon, hanem az öröm és az örömből fakadó imádat ás a leborulásból születő újabb öröm. Az áldott ember örül, leborul, aztán megint örül.

Ritka élmény, mint a fehér holló. Alig látni ilyet, vagy hallani róla. Pedig a leborulásra nekünk is szükségünk lenne. Nehezen hajlik a hátunk. Némi szégyen és értetlenség is akadályt képez. Talán még komolyabban kellene vennünk az áldást, amit hétről hétre, vagy napról napra kapunk. leborulni a hatalmas Isten előtt, leborulni a hatalmas Krisztus előtt erőt is jelent. Azt hiszem a tanítványok e kettőből merítették a bátorságukat, amit a pünkösdi lélekáradás teljesített ki: az áldásból és az imádatból. Mi, evangélikusok kevésbé értjük katolikus testvéreink szentségimádatát, amikor Krisztust imádják a megszentelt ostyában, amelyben hiszik, hogy valóságosan jelen van. Vagy épp így nem értjük ortodox és görögkatolikus testvéreink ikonok előtti imádatát. A képeket leromboltuk, a bálványokat kitettük és felszámoltuk, mi protestánsok, de vajon hogyan tudjuk imádni Krisztust? Hogyan tudunk leborulni előtte?

Utolsó előtti gondolatként mondom magunknak: Tanuljunk meg leborulni krisztus előtt képek, ikonok, ostya nélkül, ha ezt az utat választottuk. A lélek emberének sikerül. Miért ne lehetnél te a lélek embere?
Végül azt olvassuk, hogy örömmel mentek lefelé a hegy lejtőjén ezek a magukra maradt tanítványok és Isten házába mentek, hogy imádják őt.

Így indult útjára a kereszténység. Ezek a gyökerek. Áldás, leborulás, öröm, templom, imádat. Mind az öt pillér Krisztustól származik.
Így mennybemenetel ünnepén nem marad más hátra, mint felejtsük el, hogy utánozzuk őket, inkább tekintsünk együtt Krisztusra, halljuk meg szavait, engedelmeskedjünk neki és ugyanazt fogjuk tenni, mint a mennybemeneteli tanítványok.
Ámen