Nagycsütörtök
Szentendre, 2019. április 18.
EÉK 304, 308, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Asztalközösség
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
A Pásztort a nyáj kiválasztott tagjaival az asztal körül találjuk. Ünnepre érkezett mindenki. Jeruzsálem megtelt. Megtelt a szabadulásra emlékező néppel. Mindenki zsigerében ott van az ősi történet, amit apáik, nagyapáik és sok száz év emlékezete őriz és ad tovább az újabb nemzedékeknek. Az egyiptomi szabadulás nagy alakja, Mózes is felvillan. Az egykor juhokat terelgető pásztor a Vörös-tengeren egy egész néped átterelő pásztor lett, aki árgus szemekkel fürkészte és fülelő fülekkel hallgatta, érezte, gondolta és látta, mit mond neki Isten. Isten azt mondta: a szövetség része, hogy én megszabadtalak titeket a fogságból, mert az én népem vagytok. Az egyiptomi szabadulás eseményeit azon a bizonyos széder esten vették sorra, amit Jézus is megült, amióta az eszét tudta. Tudatos lehetett minden mozdulata. A tanítványoknak szintúgy. A szabadulás öröme járta át az emlékezés perceit, még akkor is, ha a széder est menüsorában ott volt a keserű fű, ami a szenvedésre és gyötrelmes évszázadokra utalt.
Amikor a nagycsütörtöki vacsora a végéhez közeledik, Jézus, mint a vacsora gazdája, az utolsó, félretett kovásztalan kenyér falatkájához és az utolsó pohár borhoz ér. Áldást mond. Megáldja ezeket, az exodus, a kivonulás kovásztalan kenyérét, megköszönve a szabadítást, és megáldja az örömöt, ünnepet, vigasságot szimbolizáló bort, amely a vacsora végén, a falatok után, bizony jól esik. Két áldás. A kenyéré és a boré. Ehhez a két áldáshoz ragasztja hozzá magát. Ő válik a falattá és ő lesz a korty bor.
Olyan szoros kapcsolatot létesít e két matéria és az ember között, ami kétezer éve rendíthetetlenül áll a maga misztériumával. Esszük és isszuk. Magunkba fogadjuk.
Nagycsütörtökön a szolgakirály ül közöttünk. Most is kezébe veszi lábunkat és megmossa. Nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon és kezének munkáját, törődésének szeretetét, figyelmének javát és életét adja nekünk. Belegondoltál már abba, milyen kiváltságos báránya vagy? A nyáj értékes és megbecsült tagja. Nem mindig azért, mert a báránykák egymást észreveszik, a báránykák egymást különbnek és előrébb valónak tartják. A nyáj olykor vak és önző. Sokkal inkább azért lehetünk megbecsült és értékes tagjai Jézus nyájának, mert a pásztor vesz észre, és bár látja értékeinket, látja csetlésünket-botlásunkat, azt is látja, milyen szerethetőek vagyunk.
Ez a pásztor épp ezért terelget minket. Védelmez, ha kell, ölébe vesz és megvigasztal, gondoskodik báránykáiról. Nem engedi, hogy a szakadék szélén végül megtegyük azt az utolsó lépést, ami vesztünket jelenti, nem nézi végig, hogy a farkasok szétmarcangoljanak minket. Hamarabb siet segítségünkre, hamarabb ragad ki a veszedelem szorító harapásából. Mert félt minket, mert az új szövetség az ő vérében egy új és friss kapcsolat lehetőségét rejti magában.
Az utolsó falattal és az utolsó korttyal végérvényesen magához kötött tanítványok sokáig emlékeznek vissza Urukra. Olyan sokáig, hogy ez még most is tart. Ezért különleges a mai nap. Nagycsütörtök az úrvacsorában minket magához kötő Krisztus napja. Olyan nap ez, ami megismételhető. Ez a nap egy folyamatos nap, amely egy évben egyszer különösen is hangsúlyossá válik, hogy véletlenül se feledkezzünk meg róla a többi nap.
Ezen a napon születik meg az új asztalközösség, ami ezen túl a leghangsúlyosabb közösségi forma lesz Krisztus egyházában. Ennél az asztalnál helye van az egykor tagadóknak és a jövőben bizonytalankodóknak. Ennél az asztalnál helye van az árulónak, aki még nem követte el tettét és aki még meggondolhatja magát. Helye van a hitetlenkedőnek, aki nem hisz Mestere szavának. Ez az asztal nyitott és befogadó asztal. Egymás mellett ülünk és várjuk a Mester megszólalását. Egymás mellett ülünk és elcsodálkozunk, amikor alázata jeleként kezébe veszi poros életünket és lemossa. Egymással beszélgetve vagyunk részese a vacsorának, ahol nincsen sem helye, sem ideje a rossz szónak, a viszálynak, a feszültség keltésének, az erőfitogtatásnak, mert az asztalfőn a Mester ül. Az a Mester, aki évekig tanítgatja tanítványait. Az a Mester, aki szelídségre neveli az övéit. Az a Mester, akivel egy órát eltölteni akár napokra, vagy még tovább ad elég bátorságot az élethez.
Dávid háza, Isten népe mi vagyunk. Évezredek telnek-múlnak és a nép még mindig megvan, Krisztus népe még mindig él és lélegzik. De csak abban a gyülekezetben, ahol ő ül az asztalfőn. Minél több ideig engedjük neki, hogy ő legyen pásztorunk, annál nagyobb eséllyel maradunk életben mi is, mint közösség itt Szentendrén és környékén. Isten keze nem rövidült meg. Kereszténységünket kikezdhetik, ahogy Nagypéntek kínos kérdései kóstolgatták Péter hitét: "Te is közülük való vagy, nemde?" A válasz gyenge volt. Kihunyt hitről, bizalmatlanságról, erőtlenségről árulkodott. Hitünket próbára teszi jövőről alkotott képünk, mint a nagyszombati tanítványokat, akik az előző napi sokkoló képek után félve zárkóztak el a világtól kétségbeesésükben. Hitetlenségünket utolsó erejével nőttön növeli a Sátán, mint Húsvét hajnalban az üres sír hírét halló, ámde abban újra csak kételkedő tanítványok. A mi Nagycsütörtökünk már mindezen tanulságok után érkezik hozzánk. Mégis meg kell erősödnünk a szent asztalközösség valódiságában. Rá kell jönnünk, hogy a történet igaz, megoldása a feltámadásban és az értünk meghalt Krisztus szeretetében ragadható meg. "... létezik kegyelem ezen a világon. És eljön a pillanat, amikor felnyílik a szemünk, és rádöbbenünk, hogy a kegyelem végtelen. Semmi mást nem kíván tőlünk, mint azt, hogy bizalommal kivárjuk és hálás szívvel elfogadjuk." (Karen Blixen)
Ámen.