Hatvanad vasárnap
Szentendre, 2019. február 24.
Zsid 2,1-4
EÉK 279, 4, 357, 400, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Szóvá lett
Az elmúlt évtizedben számos alkalommal, nagyon különböző formában hangzott már el erről a szószékről, hogy Isten nem absztrakt, azaz a valóság összefüggéseivel nem törődő, a szokásos kifejezési formákat megbontó.
Amióta elkülönülünk a növény és állatvilágtól – az egyszerűség kedvéért induljunk ki a kezdetektől, – azóta a leggyakoribb és legérthetőbb, így szokásossá vált kifejezési forma a beszéd. Egyre nagyobb hangsúllyal beszélünk a testbeszédről, a gesztusokról, mimikáról, de a vokális kommunikációhoz tartozó hangszínről, hangsúlyról, amelyek az érzelmek, lelkiállapotunk közlésének elengedhetetlen formái, de mint kifejező eszköz még mindig a beszéd a csúcstartó. A beszéd akár hangzó, akár leír formájára gondolunk, túl azon, hogy információt hordoz, tehát ismeretünket bővíti, alapvetően meghatároz minket.
A zsidókhoz írt levél szerzője is így gondolkodik. Szerinte Isten azért nem absztrakt, (használjuk azt a szót, hogy elvont), mert személyes. Ez fordítva még érthetőbb. Isten azért személyes, hogy ne legyen elvont. Mert mit kezdenénk egy elvont fogalommal? Istennek neveznénk egy metafizikai gondolatot?
Rendszeresen beszélgetek olyan emberekkel, akik az érzékszervekkel fel nem fogható világot nem ismerik el. Amikor Pál apostol aggódik a római gyülekezetért és a törvény általi megigazulásról ír, nem győzi hangsúlyozni, hogy a „hit hallásból van.” (Rm 10,17) Nem születünk istenhittel. Legalábbis mire elkezdünk beszélni, hogy erről elmondjuk azt, amit gondolunk, nem hiszünk. Pál ezért kérdezi kétségbeesetten: „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak? Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?” (Rm 10,14)
Mai napi evangéliumunkban Jézus nyomatékossá teszi a hirdetett, szólt, kimondott, kommunikált ige kikerülhetetlenségét. A Magvető példázatában a mag, Isten igéje, amit hirdetünk, azaz Istent magát szóvá kell tenni. A szóvá tett ige pedig ismerős János evangéliumának első fejezetéből, amely aranymondásként tudnánk együtt skandálni: „Az ige testté lett és itt élt közöttünk.” (Jn 1,1) A logosz, a szó már teremtéskor is jelen volt a legyen szóban (legyen világosság – és lett világosság, legyenek világító testek – és lett Nap, Hold és csillagok). Mindig is így volt a földön. Az emberiség Istent nem a fantáziájából, nem tapasztalatok kombinációjából alkotta meg, hanem maga Isten jelentkezett be az embernél, mégpedig úgy, hogy megszólította. Ezzel lett személyessé Isten.
Múlt hétvégén az ovis jótékonysági farsangi bálra érkezőknek óvónénink, Vica néni, aki gyermekkorától hitben nevelkedik, saját ötlete nyomán egy-egy igét adott a jelmezbálba érkezőknek. Többen kérdezték: mi az az ige?
Ez az ige van jelen az egyházban, amihez ti is tartoztok. Ez az ige tart meg minket. Ez az ige ma nem bölcselkedés akar lenni, nem feddés, nem tanítás, nem irodalmi élmény. Ez az ige, Isten szava, ma meg akar téged tartani. A mai ige az üdvösséget hirdeti meg. Annak idején az angyalok szavára is hallgatott Isten népe, akkor most, hogy maga az Úr Jézus szól hozzánk, hogyne hallgatnánk rá. Isten igéjén keresztül ma konkrétan azt akarja, hogy amit szól, ne térjen vissza hozzá üresen, hanem véghez akarja vinni célját és azt, amit akar. (Ézs 55,11)
Az üdvösség meghirdetése (Zsid 2,3) az egyház eredeti iránya, amit meg kell tartani. A mi gyülekezetünkben minden kár és szemét, fölösleges energiabefektetés és értelmetlen nyüzsgés, ami nem az üdvösség felé visz minket. Ezért kell a gyülekezeti életünket lelkésznek és presbitériumnak, hitoktatóknak és szolgálattevőknek, a gyülekezetért imádkozóknak és minden felelősségteljes testvérünknek újra meg újra mérlegre tenni. A kérdés, nem az, hogy milyen aktívak vagyunk, milyen sokrétű a kínálatunk, hanem hogy Isten üdvözítő akaratát mindenki elfogata már és mi, akik ide tartozunk, hogy segítjük egymást ezen az úton.
Luther Mártonnak volt néhány példaképe, akik írásait gyakran olvasta és idézte. Ilyen volt Clairvauxi Bernát, a 12. századi ciszterci szerzetes. A szemlélődésről című írásában pápának választott tanítványának (III. Jenő néven ismert pápa), miután látta az elvilágiasodott egyház hajójának zátonyra futását, a következőket írta: „Nem azt kívánom tőled, hogy egyszerűen szakíts ezekkel a dolgokkal, hanem azt, hogy merülj el Isten dolgaiban, és ne legyen időd arra, hogy ezekkel foglalkozz.”
Ma este 6 órától az ifjúsági istentisztelet témája a lassulás lesz. Lassulj! Slow Szentendre! Isten dolgaiban a 21. század második évtizedében csak úgy tudunk elmerülni, ha lelassulunk. Isten természetéhez tartozik az időtlenség. Időtlenné kell válnunk egy időre – milyen abszurdum ez –, hogy az időtlen Istenbe merülve vele legyünk. Ez nem csak egy pápa, vagy agy középkori szerzetes útja. Ez a mi utunk is. Ezért járunk lelkigyakorlatra, ezért buzdítunk titeket csendes bibliaolvasásra, vagy akár házaspárokat a közös bibliaolvasásra és aztán Isten dolgaiban való elmélyülésre.
Végül szeretném összefoglalni az igehirdetés üzenetét. Az üdvösségre vezető utat Jézustól hallottuk. Ez a Jézus a nem absztrakt Istennek a Fia, hanem a valóság, tehát ami világunk összefüggéseivel nagyon is foglalkozó és a szokásos formát megtartó Istené. Ezért választja ma is ezt a szokásos formát Isten, amikor hozzánk közeledik és a legszebb evangéliumot hozza: emberi hangon, érthetően megszólít a testté lett igén keresztül. Megint Jézusnál vagyunk.
Ámen.