Vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap
Szentendre, 2019. február 10.
2Móz 34,27-35
EÉK 359, 1, 402, 360, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Tiszta ragyogás
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Néhány napja zöldhajnalban elkezdtek énekelni a madarak a templom körül, azaz eddig még csak egy madárka énekét hallom. A tavasz előjele ez, a várva-várt húsvét közeledtének jó érzését élem át. Azonban még mielőtt a böjti időszak ránk köszöntene, és Jézus életnek néhány utolsó napjával foglalkoznánk a húsvéti ünnepkörben, a vízkereszt ünnepe utáni utolsó vasárnap csodálatos befejezésével találkozunk.
A mögöttünk sorakozó öt vízkereszt ünnepe utáni vasárnapján Isten dicsősége villant fel újra meg újra. Így például erről szólt Salamon templomszentelő imádságának részlete, ahol Isten lakóhelye a világ legjobb helyének bizonyult, Jeremiás a szentélyt a gyógyulás helyeként érti, Jób a távolinak hitt néma Isten helyett megismerte a mindenre hatni tudó Istent.
Ma, a pusztai vándorlás emblematikus történetének végébe kapcsolódunk be. Miután Mózes újra megkapja a Tízparancsolatot és két kőtáblára vési Isten igéit, fénylő arccal megy a nép közé.
Mi történik itt? Mi történik Mózessel? Nem igazán tudjuk. Találkozik Istennel és megváltozik. Annyira megváltozik, hogy a nép először fél tőle és nem mernek közeledni hozzá. Az igehirdetésben kevésbé a fotonok szintjén keressük a választ. Ami minket illet, ebben az értelemben az Útmutató heti igéjének van jelentősége, amelyet gyakran idézek az úrvacsorai körök áldó igéjeként. Ézsaiás azt látja, hogy aki romjaiból és elesettségéből, reményt vesztett helyzetéből, saját kis fogságaiból, m-sok szorításából feláll, az azért lehetséges, mert: "Fölötte ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajta." (Ézs 60,2) Tapasztalatunk, hogy ez a ragyogás először a szívet érinti, aztán ül ki az arcra.
Mózes egy hegyre megy fel, a szent hegyre, a Sionra, ahol mostanában rendszerint Istennel találkozik. Ugyanígy kapaszkodik fel a magas hegyre Péter, Jakab és János Jézussal, akinek ruhája fénylett. (Mt 17,1-9) Mózesnek nem volt könnyű dolga a Sionnal. Nem a túrabakancsával volt a baj, vagy a hátizsákjával. Mást cipelt. A hűtlenséget cipelte. A nép bűneit cipelte. Ezért ment neki kínkeservesen a felfelé vezető út. Lent hagyta a hitetlen, aranyborjút készítő népet. És amikor visszatér hozzájuk, nagy a kontraszt. Mózes arca sugárzik, a népé egyhangú, szürke, ráncos és megfáradt. Ráncaik bűneik következménye. Bűneikbe, egymás bűneibe beleöregedtek. Ezzel szemben Mózes arca, ahogyan a héber szöveg egy másik fordítást is megenged, tiszta volt. Ragyogó tiszta. Mózes nem öregedett, sőt fiatalabb lett. Mély barázdái eltűntek, homloka is kisimult, mert találkozott Istennel. Ettől aztán úgy megijedtek a lentiek, hogy elfutottak, meg arcra borultak és azt se tudták, hova nézzenek.
Isten tisztasága egyszerre vonzó és taszító.
A tanítványok vonzódtak a megdicsőülés hegyi ragyogásához, mert Jézus és az a hely, ahol Isten megjelent nekik még gyönyörű lett számukra. Biztosan bűnösök voltak ők hárman, a fő tanítványok, de az a tisztaság, amit ember képtelen akárcsak utánozni is, rendkívül felkavarta őket és azt a kivételes helyet el tudták volna képzelni a földi, mennyei szépségben tündöklő új otthonunknak.
Mózes népe azonban félt. Szeretném, ha most eltávolodnánk attól a gondolattól, hogy a sugárzó fényjelenség mit váltana ki belőlünk. Kár lenne pocsékolni az időt a fénylő arc természettudományos leírására. Kevésbé ez lehet az üzenete ennek az igének. Hasznosabb és közelebb visz bennünket Istenhez, ha Mózes ragyogását Isten dicsőségének tükörképeként értjük, amely tisztává tesz. Isten tisztasága tükröződött Mózes tekintetében.
Mi is megmásszuk a magunk Sínai hegyét. Tudjuk, hogy odafönt vár minket az, aki képmására teremtett.
Dietrich Boenhoeffer Etika című művében összehasonlítja a bűneset előtti és utáni embert és a bűneset utáni embert már nem Istentől függő embernek látja: "Míg az ember Isten képmásaként teljesen az Istenben való eredetéből élt, addig az Istennel egyenlővé lett ember megfeledkezett eredetéről, és saját teremtőjévé és bírájává tette önmagát. Nevezetesen a jó és rossz tudása egyben az előtte rendelkezésre álló istenismeret elvesztését jelentette."
Egyik fiatal lelkészkollégám a minap ezt imádkozta: "Isten, köszönjük, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek szerintünk kellene lenned."
Mózes visszanyert valamit abból az istenarcból, amit Ádámék elveszítettek. Istent lehet a saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítani, de minek? Kinek kell egy hamis isten? Egyébként is, miért erőlködnénk mi azon, hogy megcsináljuk őt, ahogyan a nép az aranyborjút, miközben Isten a hegyen saját képére formálja az övéit? Hát nem sokkal jobb nekünk rá hasonlítani, mint neki ránk?
Figyelemfelkeltő és mai magyarázattal bír a facebookon és instragammon is terjedő virtuális graffiti: "Jesus is God’s selfie." Magyarul döcögve, valahogy így lehet visszaadni: Jézus Isten önképe/önfotója/önportréja. Mózes arca Isten arcától, azaz jelenlététől sugárzott. Minden keresztény Jézus Krisztust követő ember. Ha Jézus Isten földi fotója, Jézus hasonlatosságára teremtettünk.
Dr. Fabiny Tamás püspök úr a héten töltötte be a 60 életévét. Barátaitól és munkatársaitól 60 videóüzenetet kapott egy csokorba összeszedve, többek között Lackfi János kortárs írótól, aki erre az alkalomra írt neki egy verset. Ennek egy részletében fölfelé mutat: "Juss egyre följebb, egészen a Sionig. A kilátás nem változtatja meg a világ szerkezetét, de megváltoztatja tekintetedet."
Mózessel épp ez történt. Nem látta másképp lent maradt családját, mert ők nem változtak, nem látta másképp a népet, akik ugyanolyan balgán hamis istentől kezdték várni boldogulásukat, nem látta másképp a világ szerkezetét, mert az ugyanolyan maradt, de amit ragyogó tiszta arccal mondott a népnek, változást hozott. Az aranyborjú széttörését, az Istentől elválasztó bűn széttiprását, egy új kezdetet.
Jézussal egy érthetőbb és egyértelműbb új kezdet nyílt. Jézus megmutatta Isten dicsőségét. Aki Jézus szemébe nézett, aki csak Jézus szavait hallotta, aki akárcsak megérezte Isten Fiának közelségét, belső sötétsége megtört és pislákolva, vagy lángolva, de elkezdődött benne az isteni szeretet átalakító munkája.
Az előbb már idézett 20-ik századi evangélikus teológus-lelkész, Dietrich Bonhoeffer sokat foglalkozik Isten jelenlétével a világban. Azt vallja, hogy nincs két világ, a szakrális és profán, amely ütközne egymással, mert a világ nem rendelkezik önálló valósággal. "A végső előtti valóság (vagyis a tapasztalt jelent, a múlt és az az idő, ami addig még történik) beágyazódik a végsőbe, a fennálló világ az a valóság, amelyet isten már megbékéltetett Krisztus által." Jelenük tehát rendezett.
Ez a rendezettség szubjektív élményünk, csak a hit tapasztalatának segítségével lehetséges. A hit legfőképpen Jézust tapasztalja meg. Jézus pedig mindig az Atyára mutat, aki ránk akarja ragyogtatni orcáját és akit mi ugyanerre kérünk istentiszteletünk végén újra, meg újra, meg újra, meg ...
Ámen.