Szentháromság ünnepe utáni utolsó előtti (Reménység-) vasárnap
Szentendre, 2018. november 18.
Ézs 35,1-10
EÉK 502, 10, 391, 306, 13
Horváth-Hegyi Olivér
Tóvá lesz a délibáb
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Egész gyermekkoromat egy messzi, idegen országra gondolva töltöttem. Sok ábrándom, kedves gyermekkori fantáziaképem, még álmaim is kötődnek ehhez az afrikai országhoz és név szerint néhány fekete ember. Keresztszüleim – akiket a gyülekezetből is többen ismernek egy balatonszárszói hétvégéről – mint mérnök-misszionárius, angol tanár Zimbabwében töltöttek néhány évet. Kisiskolásként izgatottan vártam a Bulawayóból, vagy Hararéből postázott, kézzel írt beszámolókat, magnókazettákat. Már egész fiatalon szembesültem egy másik világ problémáira adott megoldással, ti. mit jelent egy afrikai szegény vidékén élő falusi család számára az, ha egy vízmérnök segítségével víztározókat építenek a közelben, ahová az esős évszakban összegyűjtik a vizet, hogy a száraz évszakban felhasználják. Keresztanyám könyvének címe beszédes, egy afrikai számára pedig maga a felfoghatatlan csoda: "Tóvá lesz a délibáb." Az összegyűjtött és megmaradt víz a reménytelen szárazságban élők reménysége és élete lett. Évezredek óta lehetősége volt az ott élőknek az esővízzel gazdálkodni, mégis kellett valaki, aki tóvá változtatja sok évezred délibábját.
Ézsaiás próféta a babiloni fogságban lévő, remegő szívű népnek kiutat ígér. Isten a jövőről üzen. Olyan jövőt említ, ami után eddig csak sóvárogtak és amiről eddig csak egymás között beszélgetve ábrándoztak. "Jön Isten és ... megszabadít titeket. ... Tóvá lesz a délibáb" (4c, 7a.v.)
Az egyházi esztendő utolsó előtti, reménység vasárnapjának üzenete egyszerű: Testvérem! Van jövőd. Szép jövőd van!
A nép bűne, ami miatt most fogságba került, hogy elfordult Istenétől. Megterhelte a múltja. Mert aki elfordul Istentől, egyre terhesebb lesz a múlt, ami sok esetben a jelent is terheli. Minél több múltbeli terhünk van, annál nehezebben vesszük a levegőt a jelenben. Közben megtörténik, hogy nemcsak rabságunk okozójára, hanem Istenre is megharagszunk, és megkeményedünk. Miért engedte Isten, hogy idáig jussak? – tesszük fel néha a dühös kérdést. De a bajos időszakunkban nem csak megkeményedünk. Megszületik a lemondás, az úgysem változik semmi, ez már csak rosszabb lesz fásult summázás. Értelmét veszti a küzdelem, vakok leszünk a céljaink meglátására, ahogy lassan Isten népe sem emlékezett már arra, milyen volt a fogság előtt és milyen érzés szabadnak lenni. Keresztény emberként ilyenkor töpörödik össze Isten, már benne sem nagyon hiszünk, érzéketlenné válunk szavaira. Ha valaki ehhez hozzászokik, a rabság napjai meghosszabbodnak és a fogság évei felőrlik.
Ez azonban nem a normális állapot. Isten senkit sem erre teremtett. A normális forgatókönyv szerint ahol Isten megjelenik, mint a Bulawayo melletti félsivatagban víz fakad a pusztaságban, virágba borul a kietlenség, gyümölcsöt kezdenek teremi a fák. Ahol Istennek teret engedünk és magunk hátrébb tudunk lépni, ott az egykori sakálok tanyája helyén a kosárfonásra használt értékesszép egyenes szálú káka terem, amin már senki sem akar csomót keresni. Isten szabadításáról szóló ígéretnek ott van a leginkább helye, ahol a belső szabadság hiányzik. Isten Jézust küldte, hogy földi létének életfordító szemléletével változtasson meg minket, ahelyett, hogy mi változtatnánk meg a világot olyanra, amilyenre akarjuk.
Valaki egyszer, amikor már nagyon elege lett magából, abból, amiket művelt, és hát érezte, hogy a világot is már csak egy sötét szemüvegen keresztül tudja látna, azt mondta Istenek: "Változtass meg bármilyenre, csak ne maradjak az, aki most vagyok!"
Jézus utolsó ítéletről felolvasott szavai Máté evangéliumából rémisztően hatnak. Lehet tartani attól, hogy lesznek olyanok, akik az örök büntetésre mennek, mert nem igazak, akik osztályrésze pedig az örök élet. Lehet attól tartani, ha valaki nem veszi észre a másikban Krisztust és vele nem teszi meg az irgalmasság cselekedeteit, amire Pál apostol is utal a thesszalonikabeliekhez írott levélben. (1Thessz 1,3-10). De ezek a jövőbe létrejövő állapotok, aminél sokkal valóságosabbnak érezzük a jelent. Nem csak az utolsó ítélet, hanem a jelen poklából is meg akar szabadítani minket Krisztus.
Hadd mondjak még egy személyes élményt. Másfél hete veszítettük el (Jakabfi) Zoltán testvérünket. Halála előtt néhány órával mellette lehettem. Végig beszélgettünk. Feltűnően éber, tiszta, és mint mindig, nagyon udvarias volt, csakúgy, mint azelőtt néhány nappal a betegúrvacsora vételnél. Úgy gondoltam, nem szabad elfecsérelni ezt az időt és a zsoltárolvasás, már kimondhatok olyan szavakat, amit nem akármikor mond ki egy lelkész. "Zoltán, valószínű te hamarabb látod meg Istent, mint én." Szemembe nézett és nyugodtan válaszolt: "Tisztelendő Uram, ez nagyon valószínű. Ennyi volt." Vártam egy kicsit, megfogtam a kezét, szemébe néztem és halkan mondtam: "Zoltán, csak most kezdődik igazán!" Aztán arról beszéltem, én milyennek képzelem el Istent, majd megkérdeztem tőle: "Van bátorságod itt hagyni minket?" "Tisztelendő Uram! Felkészültem. Szeretnék találkozni az én Urammal." Az elmúlt években sokféle beszélgetésem volt vele teológiáról, villamosmérnöki évtizedeiről, katolikus múltjáról, történelemről, de ilyen békésnek és teljesnek sohasem láttam. Kiteljesedett, megérkezett, beteljesedett. Azt gondoltam, nehezen hagyom majd ott, de ezek és sok más értékes, magamba zárt mondata és a búcsúzáskor a két kézzel integetése után erős tapasztalatom lett, hogy Zoltán reménysége, iránya sziklaszilárd. Tegnap, Zoltán konfirmandus társai közül valaki azt mondta, hogy mindenkinek így kellene meghalnia. Ez valóban így van, és a mai napon tegyük hozzá, hogy mindenkinek így kellene élnie, mielőtt meghal.
Krisztussal tóvá lesz a délibáb.
Ámen.