Szentháromság ünnepe utáni 24. (Ítélet-) vasárnap
Szentendre, 2018. november 11. JÉZUS!
Zof 1,14-18 és 2,1-3
EÉK 495, 356
Farkas Sándor
Kedves testvéreim az ÚR Jézus Krisztusban!
Első hallásra ijesztő mondatok ezek. Másodszorra, majd újra és újra olvasva, majd Zofóniás próféta egész könyvét elolvasva pedig nemhogy ijesztő, de megrémiszt, félelmet kelt és igen sok kérdést vet fel ez az Ige: az Ítélet.
Ítélet. Ítélet vasárnapja van. A mai világban olyan komolytalannak tartjuk ezt a szót. Ítélet. Ma mindenki azt csinál, amit akar. Következmények nélkül. Még mi, keresztények is - talán kompenzálva a középkori rémisztő, ítélő Isten képét - tompítjuk ennek az élét. A szerető Isten nem ítél. Az nem lehet, hogy Isten valakit a kárhozatra juttasson... Elsimítgatjuk az érdes felületeket, leöntjük a kegyelem festékével, és azt gondoljuk, elintéztük az ítélet kérdését.
Mekkora tévedésben is vagyunk, ha így viselkedünk! Gondoljunk csak a saját gyerekeinkre. Ha nem fogadnak szót, mit teszünk? Először próbáljuk megmagyarázni, miért nem jó, amit tesz. Aztán a gyerek folytatja. Ha már ésszel nem győzzük meg, elkezdünk fenyegetőzni. A gyerek meg beleröhög a képünkbe. Addig feszíti a húrt, míg el nem pattan. Ekkor indulatból cselekszünk. De ugye, ma már nemigen lehet pofont sem adni, mert gyerekbántalmazás lesz a vége, úgyhogy szinte eszköz nélkül vagyunk. Mit teszünk? Megvonunk tőle valami jót. De a lágy szívünk nem következetes, nemsokára visszakozunk, megbocsátunk, anélkül, hogy a gyermek belátta volna, hogy amit tett, az nem helyes. - No, ekkor saját következetlenségünket nem akarjuk belátni, és átfestjük a képet. Mi szeretjük a gyereket, nem bántjuk, engedünk neki. De ez azt is jelenti, hogy ő szabja meg a kereteket, ő kezd irányítani, és sose fogja megtanulni, mi a helyes és a helytelen, mert átadtuk neki a nevelést.
Ezt a gyengeséget viszont ne vetítsük ki Istenre is. Ő nem gyenge, Ő nem következetlen, Ő nem úgy szeret, hogy nekünk enged. Az Ő szeretetét igazából akkor értjük meg, akkor tapasztaljuk meg, ha mi engedünk neki, ha mi engedelmeskedünk neki. Ha beengedjük Őt a fejünkbe, a szívünkbe. Az Ő ítélete is ezen alapul. Kívül marad vagy itt él bent? Isten folyamatosan erről beszél a Szentírásban. Erről szól a törvény és törvény betöltője: Jézus.
Ezért nem elég Isten törvényének külső ismerete és megtartása, hanem szükséges a törvény belső alkalmazása. A törvény külső megtartása merevséghez, törvényeskedéshez vezet, egy olyan világhoz, amiben ott a kényszer, a megfelelés, a büntetéstől való félelem. A belső alkalmazás az, amikor belátod, hogy a törvény jó, és engeded, hogy Isten benned és általad élje meg a törvény rendjének felszabadító erejét.
Szöget ütött a fejembe, hogy ezt a fenyegető próféciát egy olyan korban tolmácsolta Zofóniás, ami igazából vallási és nemzeti felemelkedési korszaka volt Isten népének. Jósiás király olyan vezetője volt Júdának, aki helyreállította az ÚR istentiszteleti kultuszát, a templomban felolvastatta a törvényt, megszüntette azokat a vallási kicsapongásokat, amelyek gúnyt űztek az Úrból, a papságot pedig rákényszerítette arra, hogy feladatát hűen és igaz módon teljesítse. Magyarán egy reformer, hívő vezető visszavezette népét Istenhez. - És mégis. Az Úr kemény ítéletet mond, mert Isten népe nem hallgatott a szóra, nem fogadta meg az intést, nem bízott az Úrban, nem járult Istene elé. Olyanok benne a vezérek, mint az ordító oroszlánok, a bírák, mint a pusztai farkasok. Prófétái hitványak, csalók. Papjai szentségtörők, önkényesen magyarázzák a törvényt. (3,2-4) A nemzeti felemelkedés idején a nép büszke és erős bástyákat épít magának értelmével, kidolgozza a belét, vérét adja olyan dolgokért, amiből hiányzik Isten, a megszerzett vagyonában bízik, de közben vak Isten dolgaira.
Mi a tanulság ebből? Az, hogy a felülről diktált vallási reform, megújulás, gazdasági felemelkedés, nemzeti reneszánsz nem jelent egyet az újjászületéssel. Fontos a törvény külső ismerete és megtartása, de belső alkalmazás nélkül erőtlen. Fontos a dolgok helyretétele rendszerszinten, de ettől még nem változik meg az emberek gondolkodása. A gondolkodás megváltozását nevezi az ige megtérésnek, és ez belső munka. A megtérés belső munka.
Isten ítélete erről szól: dolgoztál-e magadon? Elvégezted-e ezt a belső munkát? Átadtad-e magadat Jézusnak, hogy a törvényt, Isten életrendjét betöltse, alkalmazza benned? Az ítélet azoknak fenyegető, akik ezt megspórolják. Azok számára hirtelen lesz minden. Úgy járnak, mint a riadó hangjának megfújásakor a felkészületlen katonák. Ha nincs összekészítve a menetfelszerelése, nem áll készen a sorakozókor. Aki nem rendezte életét, annak nincs több lehetősége. Aki nem adta szívét és elméjét Jézusnak, aki nem végezte el a belső munkát, az elkésett. Az ítélet alapja az elvégzett belső munka. Keresztény szóhasználattal: a megharcolt hit, a Jézus Krisztusba vetett hit, bizalom.
Erre a belső munkára hív Zofóniáson keresztül Isten szava: Szedd össze magad, szállj magadba te szemérmetlen nép! (Térj észhez, eszmélj fel, te arcátlan nemzet!) Térj már észhez! - rázzuk meg a gyerekünket, ha esztelenül rohan a vesztébe. Szállj magadba! - mint a tékozló fiú, és gondold már végig eddigi tetteidet és következményeit. Eszmélj fel! - ébredj tudatára, hogy mi a dolgok igazi lényege, hogy mi van a felszínes vallásosság, életcélok, mindennapok mélységében, hogy mit akar Isten a törvénnyel, a szentséggel, a Vele való kapcsolattal. Térjetek meg, mert elközelített az mennyek országa! Forduljatok Isten felé, tartsatok bűnbánatot, lássátok meg, hogy nincs ott Isten az életetekben, a szavaitokban, a gondolataitokban, a döntéseitekben...
Képzeljük magunkat most Isten helyébe. Tényleg csupán izzó harag és kegyetlen leszámolás van mögötte? Nem inkább a féltő szeretet kiáltó szava? Nem inkább az a féltés, az az atyai tehetetlenség érzés van ebben az igében, hogy Istennek mennyire fáj, hogy arcátlan, arcát vesztett emberek lettünk? Elvesztettük arcunkat, Isten képmás voltunkat, és összetört képmásunk szilánkjain taposva eljátsszuk a vallásosságot, és szemérmetlenül belehazudunk a tükörbe, és belehazudunk a szent templomi csendbe, és Isten képébe? Istenképmásunk torzója vigyorog Isten arcába…
Fájóak ezek a kemény szavak. Nekem is. Kimondani és magamra is alkalmazni. Hát még Istennek mennyire fáj! De Isten hatalmas és féltő szeretete és igazsága van mögötte. Az az igazság, hogy Isten szerelmes az emberbe, és nagyon fáj neki az, ha mi visszautasítjuk őt. Kikosarazzuk, amikor nem engedjük az Ő szeretetét életünkbe. Amikor nemet mondunk, és elutasítjuk őt. De hát ezt az érzést szerintem mindannyian ismerjük. Megalázottnak, megszégyenültnek, elutasítottnak érezzük magunkat.
Tudjátok, testvérek, sokan nem értik, hogyan fér bele Isten szeretetébe az, hogy enged egyeseket elkárhozni. Miközben az a vágya, hogy minden ember üdvözüljön, egyesek mégis elkárhoznak. Miért? Hát azért, mert Isten a szerelmét nem erőlteti ránk. Aki elutasítja Őt, arra nem töri rá az ajtót, azzal nem erőszakoskodik, azt meghagyja az elutasítás szabadságában. De ott áll, és vár, és időnként kopog. Nem zaklat, csak jelen van. Még azon emberek életében is, akik nemet mondanak neki. Jelen van, hogy az utolsó pillanatig legyen lehetősége mégis igent mondani, belátni, feleszmélni, megtérni. Csak ugye, senki nem tudja az utolsó pillanatát. Ezért kockázatos halogatni, mert egyszer csak nem lesz esély. Utolsó utáni esély már nincs.
Az ítélet egyszerű lesz. Azon a napon Isten válasza tükörképe lesz a mi válaszunknak. Isten döntése a mi döntésünk megismétlése lesz. Igenre Igen. Nemre Nem. Amit megteszünk naponta, az kiteljesedik akkor, amikor már nem lesz idő, csak örökkévalóság. Kiteljesedik üdvösséggé vagy kárhozattá. Üdvösség = elfogadom Isten szeretetét. Kárhozat = elutasítom ezt a Szeretetét. Kárt hozok magamra, magam zárom ki magamat közösségéből. Igenre Igen. Nemre Nem.
Pilinszky János nagyon érzékeny volt ezekre az utolsó időkről, ítéletről, üdvösségről és kárhozatról szóló Igékre. Sok csodálatos verse között van egy, amit most idehoznék:
Pilinszky János: MIELŐTT
A jövőről nem sokat tudok, / de a végítéletet magam előtt látom.
Az a nap, az az óra / mezítelenségünk fölmagasztalása lesz.
A sokaságban / senki sem keresi egymást.
Az Atya, mint egy szálkát / visszaveszi a keresztet,
s az angyalok, a mennyek állatai / fölütik a világ utolsó lapját.
Akkor azt mondjuk: szeretlek. / Azt mondjuk: nagyon szeretlek.
S a hirtelen támadt tülekedésben / sírásunk mégegyszer
fölszabadítja a tengert / mielőtt asztalhoz ülnénk.
Az a nap mezítelenségünk fölmagasztalása lesz. Csodálatos kép. A mezítelenség az Édenkertben hangzik el először. Amikor még nincs takargatnivaló, nincsenek titkok, nincs ellenállás és nemet mondás. Amikor az ember - férfi és nő - egymással, és Istennel egységben él. Egyek. Amikor természetes, hogy szeretik egymást, és ezt ki is mondják minden pillanatban. Igen, szeretlek. Nagyon szeretlek, kedvesem, Istenem, Atyám. Igen, Atyám.
Amikor ez a mezítelenség újra megjelenik, már nem a mostani bűnök, a kétség, a nemet mondás, a lelepleződés szégyenében, hanem újra tisztán, akkor sírunk egy hatalmasat az elszalasztott lehetőségek bánata miatt, és sírunk egy örömtelit Isten szerelmét átélve, hogy tudtunk igent mondani neki, és Ő végtelenül kiárasztja ránk szerelmét, szeretetét.
Végül csak egy szó: az a név, hogy Zofóniás azt jelenti: rejtekhely. Isten elrejti az övéit irgalma köpenyébe, szerelmes ölelésébe. Otthonná válik, fészekké lesz Isten jelenléte. És ez a tied. Neked készítette... Csak mondj igent rá.
Imádkozzunk: Istenünk! Féltő szereteted rejtekébe vágyunk, de még előtte kipróbálnánk, milyen nélküled. Jogos a fájdalmad és minden indulatod emiatt, hisz kihagyunk téged az életünkből, döntéseinkből, s eközben elvesztjük Isten-arcunkat, nem érezzük szeretetedet, kimaradunk minden Tőled jövő jóból. Te pedig kifosztottan és csalódottan csak vársz. Urunk, segíts visszatalálnunk hozzád. Neked engedni, ide beengedni, újra engedni, hogy szerethess minket. Akkora türelem van Benned, hogy utolsó pillanatig kész vagy várni, mégis, ha teheted, vonzz be minket hamarább, hogy minél kevesebb elvesztegetett idő miatt keseregjünk. Hogy élhessünk Benned, Veled. Hogy szeretetedre szeretettel válaszoljunk. Igen, Atyám.
Ámen.