Szentháromság ünnepe utáni 16. vasárnap
Szentendre, 2018. szeptember 16.
2Kor 1,3-7
EÉK 448, 10, 297, 74, 304, 13
Horváth-Hegyi Olivér
Vigasztalás
Keresztény Gyülekezet, szeretett Testvéreim az Úrban!
Thomas Gordon a 20. század legnagyobb kommunikációs szakértője felismerte, hogy az emberi kapcsolatokban mekkora szerepe van az erőszakmentes konfliktuskezelésnek. Gordon módszert dolgozott ki arra, hogyan lehet elkerülni az újabb konfliktusokhoz vezető tekintély elvű problémamegoldást. A versengésmentes, biztonságos közegben, gondoskodó és szabad környezetet biztosító, támogató kapcsolatokban fejlődő gyermek és felnőtt képességeit hatványozottan eredményesebben tudja használni, mint a sértődésektől hemzsegő, ellenségkép képzésétől terhes, egyoldalú párbeszédre építő kapcsolatok szorításában.
Pál apostol és a korinthusi gyülekezet valami ilyesmit keresett. Az apostol és a gyülekezet között elmélyült konfliktus ugyanis emésztette őket.
Az történt, hogy Pál apostol írt a gyülekezetnek egy levelet, amelyben a gyülekezetben lévő tanításokra reagált. A gyülekezet erélyes, önmagukat igazoló tanítói például Jézus kereszthaláláról és feltámadásáról alkotott nézetei feszültségbe kerültek Pál tanításával. A viták kiéleződtek, aminek következményeként Pál meg sem látogatta a gyülekezetet, hanem apostoltársát, Tituszt kérte meg erre, aki békességet és párbeszédet sürgetett. Titusz nem hozott jó híreket. A gyülekezet személyeskedő, ellenséges magatartása elkeserítette Pált, Pál előző levele pedig megszomorította a gyülekezetet.
Kérdésként vetődhet fel, hogy tulajdonképpen kinek a problémájával szembesülünk?
Minden konfliktusnak van egy forrása. Általában ez csak az egyik fél számára problematikus. Mindazonáltal ahogy a történetbe belép egy, akár több fél, a konfliktus már minden belépőt érint. Titusz sem maradt semleges, őt is megviselete Pál és a korinthusiak nézetkülönbsége. Nem lehetett neki könnyű középen állni, hiszen egyfelől a gyülekezetben folyó tanításról volt szó, másfelől két fél addig szépen alakuló, mélyülő lelki kapcsolatáról.
Pál második levelét személyes hangvétellel írja, ahogyan az ő nevezi: „a könnyek között írt levél”. Pál lelkigondozói érzékenysége mutatkozik meg a tiszta tanítás írásakor, amely igazán megérinti a korinthusiakat, amelynek legvégén a megszomorodott, megbántott gyülekezet megtér és ezáltal megerősödik.
Ennek a személyes hangnak az előzménye Pál felismerése, ti. ez a gond, közös gond, így a megoldás is csak közös lehet. A Gordon módszer alaptézisei mutatkoznak meg gondolkodásmódjában. A nyertes nyertes (vin vin) helyzet megteremtése a beismeréssel kezdődik. Itt Pálnak nem kellett tanításától eltérnie, vagy megalkudnia más nézetekkel. A beismerés a szenvedésre vonatkozik. Mindaddig, amíg a gyülekezet nem látta Pál fájdalmát, csak egy apostolt látott, aki ragaszkodik egyféle értelemzéshez és nem tűr meg mást közösségeiben. Pál is éppúgy szenved, mint a gyülekezet. Pál is emberből van, Pálnak is vannak álmatlan éjszakái, vitatkozik magával, érvel maga mellett és maga ellen és keresi Krisztus igazságát, hogy jól értse mind Isten kibontható titkait, mind a gyülekezet igazi kérdéseit, gondolatmenetét. Éjszakákat beszélgethetett Titusszal és kereshette a kiutat, ahogy a gyülekezet is sok energiát tehetett bele Pál megértésébe. Előttem van ahogyan sorról sorra olvassák Pál első levelének sorait és próbálják érteni az apostol határozott tanítását, miközben egyik percben cáfolják azt, a másikban szidják, a harmadikban valami igazságot látnak benne. A gyülekezet sötét, vigasz nélküli tanítást olvas Pál levelében, amelyet nem akarnak lenyelni, hiszen a szenvedés nem könnyű, ne beszéljen nekik Pál arról, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje és ne hivatkozzon Krisztusra. Az egyet nem értés e körül forgott. Szenvedélyes és kínzó keserűséget előidéző vita lehetett ez mindkét félben.
Vigasztalásra szorulnak. Komoly vigaszra. Gondoljunk csak bele saját konfliktusainkba. Megmerevedett álláspontok szekérharcába a szekértáborok megkövesedett szíveket rejtene. lehangoló beszélgetések, állandó harckészenlét, találgatások.
Pál érdekes fordulata, hogy ő maga kezd vigasztalni. Bár ő van az egyik szekértábor közepén, mégis tud vigasztalni.
A héber naham szó vigasztalást jelent. Közelebbről nézve a szó gyökét a naham együttszenvedést, együttérzést, megkönyörülést, rendelkezésre állást, megbánást is jelent. Vigasztalás egyenlő megbánás és együtt lenni, együtt haladni a másikkal az ő bajában, megbántottságában, zárványában. A latin consolatio és a görög paraklein értelme is kinyit előttünk egy sor újabb lehetőséget egy-egy konfliktus rendezésénél, a vigasztalás itt a szomorúság, nyugtalanság megszüntetését jelenti. Vigasztalni annyi, mint békét teremteni. Vigasztalni az irgalmasság gyakorlása.
Jézus ezt mutatta meg nekünk. Azt mondta, "boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek." (Mt 5,9) Pál is erre a jézusi tanításra emlékezhetett vissza. Isten emberének élte meg magát, aki apostolként egész életével Isten országát építette. Békét kell teremteni és ehhez meg kell értenem a másik szomorúságát és ebben mellette lenni.
A vigasztalás nem arról szól, hogy a másik veszít te pedig nyersz; amikor a másik elgyengül, te felé kerekedhetsz. A vigasztalás békességet virágzik.
De vigasztalásra várunk, amikor félelmek között élünk. Te is szoktál? Én is szoktam. Ilyenkor arra a jó szóra várunk, ami eloszlatja bennünk a bizonytalanság fullasztó erejét. Vigasztalásra vágyunk, amikor gyászolunk. Amikor az ellenség a halál és a tehetetlenség. A gyász fájdalmai az egyik legemberibb és legbénítóbb fájdalom. Létszükségletünk a nyugtalanság megszüntetése, egy számunkra rendelkezésre álló ember csendje, aki meghallgat és mellettünk, értünk, szerettünkért imádkozik.
Ám ezekben a helyzetekben nemcsak emberek vigasztalására számíthatunk. Isten is vigasztal. Az Ő vigasztalása az üdvösségre szól. Gondolj most nyomorúságodra. Vagy arra, ami nemrég még gúzsba kötött. Isten ebben úgy vigasztal téged, hogy azt is üdvösségedre fordítja. Gondolkozhatunk azon, hogy hát akkor Isten azért adja a szenvedést, Isten Páléknak azért adta a megszomorodást, hogy megtérjenek, vagy hogy közelebb kerüljenek az örök élethez? Amikor Isten közelébe megyünk és a Szentlélek, a Vigasztaló által megvigasztalódunk csak azért, mert Isten közel van, ezek a kérdések már nem kérdések. Nem fontos tudni, mert Isten Krisztusban mellettünk, bennünk van és ez elég.
Ámen.