Mennybemenetel ünnepe
Szentendre, 2018. május 10.
Dán 7,13-14

Bence Áron

Kedves ünneplő testvérek!

Az elmúlt hétvégén Németországban, Potsdamban, ahol egy társasjáték-kiállításon és játékpedagógiai találkozón vettem részt, szóval itt, Németországban, beszéltem egy lánnyal, aki keresztény gyülekezetekben cirkuszpedagógiával foglalkozik. Korábban sosem jutott eszembe, hogy vallás és cirkusz összekapcsolható. Hogy az evangéliumot cirkuszi eszközök segítségével is tovább lehet adni. Ez a lány ellenben éppen azt állította, hogy a vallásos élmény és a cirkuszi élmény sok szempontból megegyezik. Az emberek a templomba is, a cirkuszba is úgy mennek, hogy ki szeretnének szakadni a mindennapok szürke rutinjából. A templomba megérkezve jó esetben elámulnak az eléjük táruló látványtól, a méretektől, a fény- és hangjelenségektől - ugyanúgy, mint a cirkuszban. Ez az őszinte álmélkodásuk nemcsak a szemüket, hanem a lelküket is megnyitja. A templomba és a cirkuszba érkezve az emberek nyitottá válnak a csoda befogadására. Az oltártérben fénylő keresztet éppolyan ámulattal szemlélik, mint a trapézon lengő artista mozdulatait. A cirkuszpedagógia lehetőség arra, hogy a varázslat, a csoda és ami ennél fontosabb, az erre való nyitottság újra kitapinthatóvá váljék a keresztény gyülekezetekben.

Ma mennybemenetel ünnepe van. Ezen a napon emlékszünk arra, hogy a feltámadott Jézus nem maradt örökké ezen a földön, a barátai körében, hanem elérkezik az a pont, mikor elbúcsúzik tőlük és feladattal bízza meg őket, majd "felemeltetett a mennybe", "felhő takarta el őt a szemük elől" és "az Isten jobbjára ült."

Első ránézésre tűnhet Jézus mennybemenetelének története effajta álmélkodásra okot adó eseménynek. A tanítványok szemüket meresztik és az ég felé bámulnak, mintha csak egy gótikus katedrálisban állnának, amelynek ólomüveg-ablakain át százszínű fényben villódznak a szent cselekmény, a liturgia mozdulatai. Vagy mintha cirkuszban volnának, ahol a néző lelkes izgatottsággal, lélegzetvisszafojtva figyeli a bűvész és az erőművész, az oroszlánidomár és a levegőakrobata mutatványait.

A feltámadott Jézus most azt mutatja meg, ki is ő valójában. Eddig a feltámadást, annak valóságosságát kellett bemutatnia a hitetlenkedő tanítványok előtt. Azt, hogy az Isten úr a halálon, hogy nem hagyta Fiát a sírban, hogy az életé az utolsó szó, sőt, hogy az élet talán nem is ismeri azt, hogy utolsó szó. Hogy a negatív tartományban maradó befejezettség, a perfectum, a reménytelenség és az élőről való lemondás nem az Isten valósága.

Most viszont ennek az ideje lejárt. Vége szakad annak, hogy a test, amelyben maga az Isten rejtőzött el, amelyet megkínoztak és kilyuggattak, amely halott volt és a sírban feküdt, de amely a harmadik napon ismét élettel telve lépett elő, kitapintható közelségben van a tanítványokhoz. Nem kulcsolják át a lábát boldog női tanítványok, nem érzi lüktetését Tamás apostol ujja, nem érzi jelenlétét többé Péter sem esti séták idején. A csoda megtapasztalásának napjai elmúltak, Jézus feláll az asztaltól, és búcsúzik. Képzeljük bár mitologikusan, égbe emelkedő testként, amelyet fénycsóva vesz körül, majd felhők takarnak el, vagy modernebb módon, mintha Jézus teste hologramként egyszerre villódzni kezdene, mint zavart vétel, homályossá válna, végül pedig egészen elmosódna, a lényeg ugyanaz: a feltámadott test eltűnik ebből a létállapotból. Kézzelfogható nyoma nem marad.

Jézus azt mutatja meg mennybemenetelkor, ki is ő valójában. Nemcsak feltámadott, de Isten is. Nem egy Isten által kiválasztott próféta ő, akinek az Élet és Halál Ura adott még egy esélyt, hanem maga az Isten. Nem maradhat örökké emberi testbe zárva, tér és idő fogságában. Felemeltetik a mennybe, és az Isten jobbjára ül. "Hatalom, dicsőség és királyi uralom adatott neki, hogy mindenféle nyelvű nép és nemzet őt tisztelje. Hatalma az örök hatalom, amely nem múlik el, és királyi uralma nem semmisül meg" - olvassuk Dániel próféta könyvében.

Az, hogy Jézusnak el kell mennie, hogy búcsúzni kényszerül, második látásra hathat szomorú eseménynek is. Utolsó szavai, amiben küldetéssel ruházza fel barátait, s amiben valami Pártfogó jöveteléről beszél, aki mintegy helyettesíti majd az ő kitapintható jelenlétét, sovány vigasznak, akár még hitegetésnek is hathatnak. Eszünkbe juthat megannyi keserű búcsú. Olyan búcsúzások, amelyeket filmekben láttunk. Ahol a halálba induló szülő szeretettől átitatott, mégis hiteltelen ígéretekkel csitítgatja gyermekeit. Ahol a hátramaradó katona nyilvánvaló hazugsággal igyekszik könnyíteni a menekülő bajtársak lelkiismeretén. Olyan búcsúzások, amelyeket mi magunk éltünk meg. Pályaudvarokon, tudva, hogy többé nem találkozunk - ígérgetve mégis az ellenkezőjét. Egy bárban, szakításkor, mikor a másik azzal vigasztalt, higgyük el, nélküle jobb lesz majd és új távlatok nyílnak majd meg előttünk.

Ne menj el, Jézus! - kiáltunk fel a tanítványokkal együtt. Ne menj, feltámadott reménység! Ne hagyj el, megérinthető csoda! Ne hitegess szavaiddal, hanem maradj még!
Mégis, ha ma figyelmesen meresztjük a szemünket az ég felé, az első pillantás álmélkodását és a második pillantás szomorúságát felválthatja egy harmadik pillantás. A megértés pillantása.
Hogy ő nem is ment el. A lényeg velünk marad.
Nem kell félnem: Jézus és én most már elválaszthatatlanok vagyunk.

Gyülekezetünk felnőtt beszélgetőkörén, az asztali beszélgetéseken keddről-keddre Luther egyik főművét, a "Keresztény ember szabadságáról" szóló traktátust olvassuk. Az elmúlt alkalommal ragadta meg figyelmemet a prédikáció tartalmára vonatkozó felszólítás. Luther szerint "úgy kell prédikálni, hogy [általa] hit ébredjen, amely szerint nemcsak van Krisztus, hanem érted és értem van Krisztus, és hogy az történjék bennünk, amit róla hirdetnek, és aminek őt nevezik." Csodálatra méltóan bátor szavak ezek.

Amit róla hirdetnek, az bennem is megtörténhet. Az lehetek, aminek őt nevezik.
Amikor a test, amelyet átlyuggattak, amely meghalt és feltámadott, felemeltetik a mennybe, akkor az az én reménységem is. Az ő teste az én testem is. Az ő Atyja az én Atyám is. Az ő trónja az én trónom is.
Ő megszabadul a tér és idő kötöttségeitől, hogy mindenkiben ott lehessen. Lelke kiárad a föld végső határáig - ereje, ami maga az élet, mindenhol elérhető. Engem is, az én - talán átlyuggatott, talán megkínzott - testemet is megszabadítja a félelemtől. Részesülök az ő történetében. Feladattal bíz meg: legyek az ő teste, az ő keze és lába, az ő szája.

Nem arról van szó tehát, hogy Jézus visszamegy oda, ahonnan jött, az isteni szférába, minket pedig, botladozó tanítványait pislákoló remények között magunkra hagy. Sokkal inkább arról, hogy Jézus mennybemenetelével minket is átemelt egy másik létállapotba.
Egy olyan dimenzióba, ahol a test szent és minden rezdülése ámulatba ejthet minket. Ahol az ember története nem reménytelen és kudarcra rendeltetett, hanem átjárja a mindig újat hozó Isten. Ahol az Isten olyannyira közel van hozzánk, hogy Dániellel együtt azt mondhatjuk róla: "emberfiához hasonló".
Ámen.