Nagycsütörtök
Szentendre, 2018. március 29.
Bence Áron
Jézus Krisztus mondja: "Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem. Aki győz, annak megadom, hogy velem együtt üljön az én trónomon; mint ahogy én is győztem, és Atyámmal együtt ülök az ő trónján. Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!" (Jel 3,20-22)
Kedves nagycsütörtök délelőtti gyülekezet!
A mai igehirdetésben Isten trónusáról szeretnék beszélni nektek. Milyen ez a trónus? Vajon milyen Isten trónusa? Szent és érinthetetlen, valahol, az üvegtengeren túl (Jel 4,6), távol a mennyekben, amire még esküdnünk sem szabad, ahogyan azt Jézus a Hegyi beszédben tanítja? Egy olyan hely, amelynek szentségéhez ember nem közeledhet, mert lesújt rá Isten villáma, akárcsak a Szövetség Ládájának óvatlan megbolygatóira?
Minden bizonnyal ezeknek a leírásoknak is megvan a maguk igaza. Mai textusunkban azonban azt halljuk, hogy Isten trónusa megosztható másokkal. A megdicsőült Krisztus helyet kapott ezen a trónuson az Atya mellett, s ő azt ígéri, hogy a benne bízó üdvözültek mind-mind felülhetnek melléjük erre a trónra. Isten trónusa olyasvalami, ahol nekünk is lesz majd helyünk. Ez valami egészen különös elképzelés. De vajon nem sok egy kicsit, nem blaszfémia megengednünk ezt magunknak?
Olyan volna tehát Isten trónusa, mint a nemrég az internetet körbejáró kemping dzsipről szóló videó? Ez is egy látszólag egyszerű túraautó, amelyet a táborhelyen, különféle titkos és kevésbé titkos rekeszek kinyitogatásával, hatalmas sátorkomplexummá lehet széthajtogatni, amelyben egy komplett tábori konyha is helyet kap. Vagy olyan volna Isten trónusa, mint a Szutyejev mesében a gomba, amely az eső hatására egyre nagyobbá terebélyesedve egyre több állatnak kínál menedéket?
Kedves nagycsütörtök délelőtti gyülekezet!
A mai napon egy nevezetes emlékünnepre emlékezünk. Az utolsó vacsora ugyanis a zsidó húsvét előestéje, széder este volt. Ószövetségi olvasmányunkban hallhattuk, hogy a széder este emlékvacsora, segítségével zsidó testvéreink arra emlékeznek, hogyan szabadította meg őseiket Isten, hogyan hozta ki őket Egyiptomból, a szolgaság házából. Ahogyan azt a Kivonulás könyve elrendeli, a széder estét niszán hónap tizennegyedikén kell megünnepelni, ez idén március 30-ára, holnapra esik. Ezen az estén különféle ételek segítségével, szigorú liturgiát követve emlékeznek vissza az egyiptomi kivonulásról. Többek között főtt krumpli vagy hagyma, tojás, keserű füvek, mézes-diós gyümölcspép és négy serleg bor segíti a történet alapos felidézését. A széder este tehát múltidézés. Arra szolgál, hogy a zsidó nép emlékezzen Isten múltbéli, szabadító tetteire.
Amikor Jézus és a tanítványai megülik a széder estét, mindehhez újabb jelentés társul. Az utolsó vacsorában Jézus azt mondja, hogy a barátaival megosztott kenyér és bor az ő teste és vére, amelyet értük, nekik fog adni. Az utolsó vacsora tehát értelmet ad Jézus halálának. A jövőbe előremutatva azt mondja, hogy a bűnözők kivégzésére rendszeresített kereszthalál, amely a külső szemlélő számára egyértelműen kudarcnak és szégyennek látszik, Jézus esetében valójában a tanítványok megváltásának titka. Azon gondolkodtam, miért van az, hogy Jézus már a megváltás előtt, a nagypénteki kivégzése előtt értelmet ad mindennek az utolsó vacsorában? Miért nem utólag, húsvét után hangzott el az "ez az én testem", "ez az én vérem"? Lett volna alkalma rá, hiszen ekkor is étkezett még együtt a tanítványokkal! A hitetlenek számára persze ez a kérdés nem merül fel, hiszen ők nem tudják elfogadni, hogy Jézus feltámadt. De számunkra releváns a kérdés: miért ad Jézus előremutató jelentést utolsó földi széder estéjének? Miért prófécia az utolsó vacsora?
Mai textusunkban is valami hasonlót ismerhetünk fel. A megdicsőült Krisztus János apostol látomásában együtt akar vacsorálni a megszólított laodiceai gyülekezettel. Aki kinyitja az ajtót, ahhoz Jézus bemegy, hogy asztalközösséget alkosson vele. Ennek a közösségnek az erős hangsúlyozását érhetjük tetten a "vele vacsorálok, ő pedig énvelem" fordulatban. A feleslegesnek tűnő kiegészítés a Jézussal való intenzív közösséget hivatott aláhúzni. Akárcsak az utolsó vacsora, a Jelenések könyvének látomása is előre mutatva, prófétai módon beszél a jövőről. Ahogyan Jézus a kereszten nem a semmibe leheli ki lelkét, s nem hiába folyatja ki a vérét a Golgota koponyáira, hanem értünk, nekünk adja életét, s ezt az úrvacsora magyarázza meg, úgy a Jézussal való asztalközösség a laodiceai gyülekezet számára a jövő előíze lehet, amikor majd a megszabadítottak együtt ülhetnek majd az Atyával és a Fiúval Isten trónusára. Mindkét kép arról beszél, hogy osztályrészünk az Istenből való részesedés, amely a jövőben teljesedik majd ki, de már most elkezdődött.
Igen, Jézusban olyan Istent ismerhettük meg, aki nem irigyli másoktól a hatalmát. Ő nem magának halmozza fel féltékenyen a dicsőséget, ő nem sújtja agyon villámával azt, aki csak trónusához közeledik. Jézusban olyan Istenünk lehet, aki mellé fel lehet kuporodni az Isten trónjára. Lesz ott elég hely mindenki számára.
Aki komolyan veszi ezt a próféciát, az joggal kezd aggodalmaskodni: én, töredékes, korlátolt, nyomorult, önző, bűnös teremtmény, hogyan ülhetnék fel arra a trónra, amelyen maga a Teremtő lakik? Hogyan is ülhetnék én ott feszengés nélkül, anélkül, hogy a bűntudat és a szégyen le ne rántana engem abból a szédítő magasságból? Mit kezdek majd saját hiányosságaimmal, ha majd ott ülök az Isten trónusán? "Ezért aki így reménykedik benne, megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta." (1Jn 3,3) Közvetlenül textusunk előtt a látomás azt javasolja a laodiceai gyülekezetnek, hogy ők is tartsanak önvizsgálatot. Készüljenek, tisztítsák meg magukat, mert szegények és szégyellnivalóan meztelenek. Szerezzenek tűzben izzított aranyat, hogy gazdagságuk legyen, és fehér ruhát, hogy felöltözzenek.
Aranyat és fehér ruhát kell tehát szereznünk, hogy méltók lehessünk majdani helyünkhöz, mondja a Jelenések könyve. Ezt támasztja alá textusunk "aki győz" kikötése is. Győznünk kell. Mai fogyasztói társadalmunkban, ahol a farkastörvények tűnnek egyedül érvényesnek, azt gondolhatnánk, ez felszólítás lehet a törtetésre. Törtetnünk és könyökölnünk kell, le kell győznünk másokat, gyorsabbnak és leleményesebbnek kell lennünk társainknál, ha nem akarunk szégyent vallani. Fel kell kutatnunk az aranyat és a fehér ruhát bármi áron, még mielőtt azt más megszerezné.
Az az arany azonban, amiről a Jelenések könyve beszél, tűzben izzított arany és Istentől jön. Erről eszünkbe juthat Ézsaiás látomása, melyben a szeráf az oltárról vett, izzó parázzsal tisztítja meg a próféta tisztátalan ajkát. Micsoda bátorság kell ennek elfogadásához! Isten cselekszik, és boldog az az ember, aki elfogadja ezt. A fehér ruháról pedig eszünkbe juthat a Bárány vérével megtisztított, emberi erővel ki nem fehéríthető ruha, amelyet Isten nekünk készített el, hogy méltók lehessünk a nagy vacsorára, a királyi menyegzőre.
Ahhoz tehát, hogy megtisztítsuk magunkat, pontosabban, hogy az Isten megtisztítson minket, nem törtetni és könyökölni, nem másokat magunk mögé kényszeríteni, hanem elfogadni kell megtanulnunk. Elfogadni Istentől és emberektől, a társainktól, akiken keresztül Isten munkálkodik.
Ez nagycsütörtök kihívása. Ez az, ami nehézséget okozott Péternek is, amikor az Úr az utolsó vacsorán meg akarta mosni a lábát. Megtanulni elfogadni, hogy részesedhessek Isten életében - most is, ma is, ebben az úrvacsorában.
Ámen.