Böjt 3. vasárnapja
Szentendre, 2018. március 4.
Ez 20,32-37,42-44
Bence Áron
"Két angyalt látok. Az egyik a történelem angyala. [...] Az angyal a múltba fordítja arcát. Ahol nekünk az események láncolata jelenik meg, ott az angyal csak katasztrófát lát, amelynek során törmelék törmelékre halmozódik. Miközben a történelem 'szemétdombja' szemlátomást az égig nő, az angyal hátat fordít a jövendőnek. A másik a jövő angyala. [...] A jövőnek ez az angyala nem haraggal, szomorúsággal tekintget vissza emberi történelmünk ’roncstemetőire’. Kitágult szemekkel tekint az Isten jövetelét magábanrejtő jövendőbe, és meghirdeti az isteni Gyermek születését. Az isteni Lélek átviharzik szárnyai között, s átjárja köntösét, mintha egyenesen ez a zúgó szél fútta volna őt történelmünkbe. Ez a zúgó szél hozza el a jövendő születését az isteni ígéretek Lelkétől."
Kedves ünneplő gyülekezet! A német református teológus, Jürgen Moltmann meditáció-részletével köszöntelek titeket. A mai vasárnap elnevezése Oculi, azaz "szemek". Ünnepünk ezt a kérdést teszi fel nekem: milyen irányba nézek? Hol található az a pont, melynek irányába tájékozódom, ahova tekintek? Olyan vagyok, mint a történelem realista angyala, aki a megtörtént események "roncstemetőit" tartja szeme előtt, vagy inkább olyan, mint aki a jövőbe néz, aki az isteni ígéretekbe kapaszkodik? "Szemem állandóan az Úrra néz ..." - hangzik az introitus ma. Hogyan válhat ennek a kezdő zsoltárnak a jelmondata az én életemben valóra?
Látni igazán csak akkor lehet, amikor kikeveredtünk valami slamasztikából. Amikor már túl vagyunk egy krízisen, amikor egy adag nehézséget magunk mögött hagytunk. Csak a szabadítás megtapasztalása után lát helyesen az ember, azelőtt, a krízis kavargásában még zavarosak a gondolataink. Nadia Bolz-Weber, denveri evangélikus lelkész mondta egy vele készített interjúban, amikor az igehirdetéséről kérdezték: "csak a hegeimről tudok hitelesen prédikálni, a sebeimről nem." Amíg tátongó sebek vannak az életemen, legyenek azok akár a testemen, akár a lelkemen, addig nem szabad ezekről prédikálnom. Be kell előbb gyógyulnia a sebnek. A hegeimről viszont kell prédikálnom, hiszen éppen ezek azok a kapcsolódási pontok, amelyek a másik emberrel összekötnek. Ekkor tudom azt mondani: nézzétek, nekem is vannak nehézségeim, kudarcaim, hiányosságaim, de éppen ezeken a pontokon tapasztaltam meg Isten szabadítását. Van kiút, van gyógyulás.
Érdekes módon azonban Ezékiel nem begyógyult sebekről, hanem a jövendőről beszél. Ő úgy tud látni, mint a jövő angyala. Vakmerősége arról árulkodik, hogy nem magától szól: ilyen optimizmust csak az merészel képviselni, kimondani, aki nem önmaga okoskodik a jövőről, hanem Isten üzenetét közvetíti.
Nem önmagam kútfejéből merítve a jövőről szólni: ezt hívják próféciának. Az ókori keleten rengeteg prófécia született. Az asszír birodalom fővárosában, Ninivében például, a leégett könyvtár romjai alól hatalmas mennyiségű iratanyag került elő. Ezeken ékírásos agyagtáblákon, szépen iktatva, tömérdek prófécia olvasható. Kevesen tudják, de ezek a próféciák rettenetesen unalmasak. Szinte kivétel nélkül pozitív, a hatalom terveit jóváhagyó jövendöléseket olvashatunk bennük. "A király háborúba indult, és az istenek megáldják őt. Fényes győzelmet fog aratni ellenségei felett." "A város vezetése új beruházásba fogott, aminek sosem látott sikere lesz." "Új király lépett a trónra, az istenek hosszú uralkodással áldják majd meg." És így tovább. Érdekes módon a Biblia első felében, egy deportált, meghurcolt, kicsi nép szent iratai között egészen más, sokkal bátrabb hangvételű próféciákat olvashatunk. Isten népe fontosnak tartotta megőrizni éppen ezeket a meghökkentő ígéreteket.
A múlt héten Jeremiás próféciája került elénk, aki az akkor még virágzó és prosperáló zsidó fővárosban, Jeruzsálemben mert a király elé állni, és elmondani az egész országnak ítéletet és pusztulást hozó jövendölését. Ma pedig Ezékiel prófétálását hallhattuk, akinek az előbbinél szemernyit sem könnyebb helyzetben, a pusztulást követően fogságba hurcolt, szétaprózódott, célját vesztett népnek kellett elmondania a meghökkentő isteni tervet. Ezékielnek éppen úgy, mint Jeremiásnak, számolnia kellett azzal, hogy üzenete miatt kinevetik, bolondnak titulálják, meghurcolják, vagy akár örökre el is hallgattatják őt a felháborodott hallgatók. Prófétának lenni sosem volt veszélytelen dolog.
Mai textusunkban Ezékiel azt mondja, hogy Isten – szabad elhatározásából, csodálatos és érthetetlen módon – össze fogja gyűjteni és vissza fogja vezetni eredeti hazájába identitását vesztett népét. Ez a szabadítás nem a nép érdeméből, hanem Isten "szent nevéért", azaz az ő lényege, az ő alaptermészete miatt fog elkövetkezni. Ne gondolja még a legkegyesebb deportált sem, hogy Isten szabadító tette az ő erkölcsösségére lesz válasz. De fordítva, a hagyományait és múltját nyűgnek tartó, Istenétől megválni kívánó fogoly se gondolja azt, hogy életmódjával elodázhatja Isten szabadítását. Isten közeleg, "erős kézzel és kinyújtott karral, de kiáradó, lángoló haraggal" is. Haragja feltámad a népe körül kavargó és a népe szívébe férkőzött gonosz hatalmak ellen. Azt mondja: "elég. Most én következem." Ítéletet fog tartani rab népe felett. Mindenkinek meg kell állnia előtte. De az ő pásztorbotja végül nem szétválaszt, hanem összeterel. Nem kategorizál, hanem összeilleszti azt, ami látszólag reménytelenül szétforgácsolódott. A nép visszatérhet ősei földjére, és ott Isten és ember újra egymásra talál. Ott majd, a szabadítás megtapasztalása után, mindenki tisztán fog látni.
Imádni fogják az Istent és "megundorodnak" majd önmaguktól és attól, amit előzőleg, identitás-vesztetten, elsötétült szívükre és idegen hangokra hallgatva tettek.
"Akkor megundorodtok magatoktól" – be kell vallanom, ez a formula számomra a Biblia egyik legcsodálatosabb részlete. Na persze nem azért, mintha konstans undort kívánnék a magam vagy más keresztény társam életébe. Azonban úgy érzem, hogy ebben a gondolatban nagy igazság lakik. A kifejezés és a mögötte rejlő teológiai tartalom unikális az egész Bibliában, csak Ezékielnél kerül elő két ízben (Ez 20,43b, Ez 36,31b). Valami hasonlóról ír Pál apostol is a második korinthusi levélben: "...szomorúságotok megtéréshez vezetett: mert Isten szerint szomorodtatok meg. [...] Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre..." (2Kor 7,9-10) Talán a testvérek számára ismertebb ez a megfogalmazás. Mégis, van egy fontos, árnyalatnyi különbség az "Isten szerinti szomorúság", amely üdvösséget szerez és aközött, hogy valaki a szabadítás megtörténte után, az ígéret földjén "undorodik meg" önmagától. Az előbbi olyan, mint mikor az eszes, de lusta diák a féléves záródolgozat előtt komoly lelki fröccsöt kap a tanárjától, aminek hatására összeszedi magát, megbánja fél évig tartó semmittevését, és a záródolgozatra tisztességgel felkészülve kap egy elégséges félévi osztályzatot.
A második ezzel szemben olyan, mintha ugyanez a diák a tanárjától megkapná a meg nem érdemelt félév végi elégségest, s ennek lenne következménye a szabadítás tudatosulása, a múlt miatti szégyen, s az elhatározás a jövőbeni szorgalmasabb munkára.
Ezékiel próféciája egyszerre hathat teljesen irreálisnak és mégis, lehet nagyon is közeli a számunkra. Közeli, mivel, reményem szerint, mindnyájunknak volt már olyan személyes élménye, amikor váratlanul jött szabadítást tapasztalhattunk meg.
Amikor éjjel nem tudtunk aludni, és sötét gondolataink támadtak, félelmek, amelyek túlnőni látszottak rajtunk, problémák, amelyek megoldhatatlanoknak tűntek. De aztán eljött a hajnal, és ahogy a fény úrrá lett a sötét felett, s mi fellélegeztünk, értetlenül gondoltunk vissza mindarra a görcsös szorongásra, amit éjszaka produkáltunk.
Vagy amikor egy stresszes munkahelyi hajrában úgy befeszültünk, hogy meggondolatlan szavakkal megbántottuk szeretteinket, azokat, akik a közelünkben élnek. Azután kiderült, hogy van még idő a munka leadásáig, s mi fellélegezve és szégyenkezve emlékeztünk vissza mindarra, ami a nagy idegesség idején elhagyta a szánkat. Megértettük, hogy nincs az a hajrá, amely miatt érdemes volna veszélyeztetnünk személyes kapcsolatainkat.
Még egy személyes példát hadd mondjak. Köztudottan türelmetlen, hamar elkeseredő embertípus vagyok. Néha este hat-hét óra tájban jut eszembe, hogy most szabad estém van, melyet olyan jó lenne a barátaimmal tölteni. Ilyenkor gyakran felhívom egy barátomat, aki általában azt feleli a hívásomra, hogy igen, ő is nagyon szívesen találkozna velem, de ma már nem fog ez neki beleférni. Szomorúan teszem le a telefont és tárcsázom rögtön egy másik barátomat. Ez a barátom is általában azt mondja ilyenkor, hogy nagyszerű az ötlet, de ezt ő jobban szereti időben leegyeztetni, most a családjával tölti az estét, próbáljuk meg valamikor később. Türelmetlenül búcsúzom tőle, s hívogatom egyre elkeseredettebben a barátaimat, majd, mikor rájövök, hogy egyedül maradtam, keserű önsajnálattal töltöm az estét. (Milyen jó, hogy most már van feleségem, aki ilyenkor megnyugtat, és mint egy kisgyereknek, megmagyarázza, hogy ha ma este nem is, de hamarosan találkozhatom a barátaimmal, csak időben meg kell ezt tervezni.) Aztán, pár nappal később, amikor összejön a csapat és felszabadultan élvezzük egymás társaságát valamelyikünknél, már olyan kínos visszagondolni arra, hogy is viselkedtem azokon a magányos estéken.
Nevetségesnek, szükségtelennek és szégyellnivalónak tűnik mindaz, amit ilyenkor tettem, mondtam, vagy gondoltam.
Mindnyájunknak lehet személyes élménye arra, hogy megszabadítottan visszagondolni a múltra bűnbánattal tölti el szívünket. A keresztény ember a Jézussal való találkozásban ezt tapasztalja meg. Hiszen ő akkor váltott meg minket, akkor szerzett nekünk igazi szabadságot, "amikor még bűnösök voltunk" (Róm 5, 8). Pál apostol is szégyenkezve tekint vissza múltjára, milyen vakon és irgalmatlanul üldözte azt, akiről most már tudja, hogy az ő személyes Megváltója.
Az elmúlt napokban Szécsényben voltunk, a ferences kolostorba vonultunk el hitoktatóinkkal böjti lelkigyakorlatra. Itt egy alkalommal a feloldozásról kellett beszélnem. A feloldozás hatalmas kihívás az ember számára. Egészen különleges dolog, igazi keresztény specifikum: ilyenkor a bűnvallás meghallgatója nem szab feltételt, hanem a bűnlajstrom meghallgatása után egyszerűen elengedi Isten nevében a bűnöket. A jóvátétel, a penitencia nem feltétele a feloldozásnak – csak a bűnvallás és a hit, hogy Isten újjáteremtő Úr, ő kész elengedni a megvallott bűnöket. Irracionális, emberi ésszel fel nem fogható dolog ez – csak az képes erre, aki erősen hiszi, hogy tette mögött az embernél nagyobb hatalom áll. Aki nem önmaga erejéből, hanem megbízásból cselekszik. Aki, mint a jövő angyala, engedi átsüvíteni Isten Lelkét a köntösén, a szárnyai között...
Ha a jövőbe nézünk, és Isten ígéretébe kapaszkodunk, identitásunkat a szabadításból merítjük. Múltunkból pedig előcsillannak Isten szabadításának már megtapasztalt élményei.
Abban, hogy az Úrra és az ő szabadítására tudjunk figyelni, rá tudjunk nézni szüntelen, segít bennünket az a böjti ösvény, amelyen elindultunk. Segít a puszta, amelyben Istennel szemtől szembe találkozhatunk, szabadon mindenféle zavaró tényezőtől.
Azért böjtölünk, hogy mi is feloldozhassunk.
Ámen.