Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap
Szentendre, 2018. január 14.
1Pt 4,1-6
EÉK 53, 2, 437, 331, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Ne sodródj és nem sodortatsz
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
"Amor Dei non inuenit, sed creat suum diligibile." "Isten szeretete nem megtalálja, hanem megteremti azt, ami számára szeretetre méltól." (Heidelbergi disputáció 28. tétel - részlet) Milyennek kell lenned? Mit tehetünk, hogy elnyerjük Isten jóakaratát, szeretetét? A fent idézett latin mondat meggátolja, hogy akár keresztényként, akár lelkészként moralizálni kezdjünk és az ember teljesítményére számítva a keresztény élet kritériumairól tanítsunk. A keresztény életnek, s mindannak, amiről ma Péter apostoltól hallottunk egyetlen kritériuma van: engedd, hogy Isten újjáteremtsen, újjá szüljön.
De lássuk, miről is szól az igehirdetés alapigéje!
Péter azt írja, hogy a pogányok haragszanak a keresztényekre, mert (ma így mondjuk) nem buliznak, nem vetik el a sulykot, nem lazulnak el annyira péntek és szombat esténként, mint ők. Ezt a haragot, gúnyt mi is ismerjük, amibe még a kiközösítés is belefér. Csapatépítő tréningekről, esti sörözésekből, osztálykirándulásokról, nyári estékről, álszülinapokról, álhúsvétokról és áltejfakasztókról (megszületett gyermek után olyan sok teje lesz az édesanyának, amennyi alkoholt elfogyasztott az apa barátaival). De a keresztényeket semmiképp nem nevezném ünneprontónak. A kánai menyegzőn tett csoda elsősorban Jézus isteni eredetének jele, hiszen a vizet borrá változtatta, de másodlagos üzenetként emberi arcát villantja fel. Jézus nem mond nemet a földi jónak, de a mértéktelenségnek igen. Valahogy így képzeli el követőit is, ezért nem érdemes szélsőségekben gondolkodni. Ahogy megismertem az egyházakat, ebben a kérdésben az evangélikusok nagyon egészségesen gondolkodnak.
Lelkipásztori beszélgetésekben meg-megjelenik ez a kifejezetten lelkésznek címzett mondat: "Lelkész úr, kibuliztam magam, vannak szégyellni valóim, de most már keresztény leszek." A harmincas, negyvenes korosztálytól hallom ezeket. Ilyenkor nincs más teendőm, mint azt mondani: Örülök, hogy ez így van. A konfirmandusoknak, gimiseknek azt tanítom, hogy nem kell mindent kipróbálnotok. De ha mégis megtörtént, érdemes odafigyelni lelkiismeretedre, hogy legközelebb másképp dönts, még ha az a lelkiismeret oly’ halk is és egyedül benned szólal meg, mert az a hang bizony Isten hangja, Isten pedig szüleidnél is jobban ismer téged, és a legjobbat akarja neked. Pál apostolnál találjuk az egyszerű mondatocskát a keresztény ember szabadságáról: "Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek rabjává." (1Kor 6,12) Mennyiszer hallottam és hallom ezt az igét Édesapámtól. Ő kevésbé a kicsapongó, tobzódó élet miatt mondja, mert tudja, hogy engem az nem kísért, inkább arra, amikor arányt vesztett lesz az időbeosztásom, de nem is az a fontos, hogy nekem mit jelent ez az ige. Neked most mit mond? "Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek rabjává."
"Bizony elég volt abból a múltban, hogy ...." (3.v.) - kezdi karakteres tanítását az apostol a szórványban, itt-ott kisebb közösségekben élő keresztény csoportoknak, akik szigetekként jelenítik meg az evangéliumi életet a nagy pogány Római Birodalomban, ahogyan ebben a 28 ezres városban gondolhatunk arra 2500-3000 hívő keresztényre, akik Krisztust követik. Elég volt, más fordításban letelt, elfolyt, megszűnt az az idő, ami egy új folyamat elindulását segíti. Úgy tekintsünk megtérésünk előtti időkre, szokásainkra, helyekre, kapcsolatokra, szórakozásokra, mint ami elmúlt, megváltozott. Éppen eleget éltünk a test kívánságai szerint, elég volt az Istentől eltávolító dolgainkból. Vasárnapunk témáját említem, hogy egységben lássuk ezt a mai istentiszteletet: Isten akarata. Az Isten által megszólított ember saját akaratáról, tapasztalatom szerint fokozatosan lemond és Istennek kezd engedelmeskedni.
Egyszer egy fiatalokat igencsak vonzó tehetséges lelkésztől (D.L. Moody) felnőtt keresztsége (konfirmációja) után megkérdezte egy ember, hogy szükséges-e szakítania a világgal. A lelkész így válaszolt: "Nem, egyáltalán nem szükséges szakítani a világgal. Ha valóban Jézusról és az ő tanításáról tanúskodik az életed, akkor a világ fog veled szakítani nagyon hamarosan, mert az ilyeneket a világ nem szívleli." A haverok és kollégák nem szívlelik, aki nem megy a mainstreammel együtt. A fősodor a test kívánságait egy az egyben kielégíti. Jézus sohasem sodródott a főárammal. Jézus nem volt trendi. De tanítványai sem. A mai tanítványok, akik most itt vagyunk, és sok-sok vasárnapja Jézus tanításából merítünk, követjük irányait, és döntéseinket az határozza meg, amit őtőle tanulunk, akár így együtt. Sok tekintetben kimaradunk a kortársak szokásaiból. Mi is modern emberkék vagyunk gyermekeinkkel együtt, de tudunk nemet mondani mind arra, ami - ahogyan Péter apostol görögül írt kívánság kifejezését fordíthatjuk - féktelen, heves szenvedély, ami teli van önző és végül csak ürességet hátra hagyó érzésekkel.
Kedves gyülekezet! Mindebből adódik a kérdés: hogy néz ki egy jó gyülekezet? Kikből áll egy vonzó evangélikus közösség? A kísértés nagy: ti. azokból, akik élete nem leng ki, konszolidáltak, és állandó normakontroll alatt élnek. A farizeusok jutnak eszembe, akik sohasem engedték maguk közé a küzdőket, a visszaesőket, a keresőket, a jobb, erkölcsösebb életre vágyókat mindaddig, amíg olyanok nem lettek, mint ők: az előírásoknak és elvárásoknak megfelelő, kitűnő bizonyítványt bezsebelő elit. Ugyanakkor igazat kell adnunk a baptista prédikátornak, C.H. Spurgeonnak (1834-1892), aki szerint "Az egyháznak azért van olyan kicsi hatása a világra, mert a világnak olyan nagy hatása van az egyházra."
A még szerzetes Luther Márton rendfőnöke, Johann Staupitz épp 500 évvel ezelőtt, 1518-ban azzal bízta meg Luthert, hogy a Heidelbergi disputáción elnököljön, ahol a társadalmat érintő teológiai kérdésekben kellett dűlőre jutni. A disputáció egyik tipikusan lutheri mondata így hangzik: "Azért válnak széppé a bűnösök, mert szeretetben részesülnek, s nem azért részesülnek szeretetben, mert szépek." Bárhogyan is éljünk, Istent nem taszítja bűnös életünk és az sem, ha úgy élünk, mint azt az apostol körül írja: a test kívánságai szerint. Isten egyik nagy munkája, hogy széppé tegyen minket. Olyanná, mint Krisztus. Krisztus szépsége bűn nélküli életében rejlik. A Heidelbergi disputa így folytatja: "Az ember szeretete bizony elfordul a bűnösöktől, a rosszaktól, de Krisztus így szól: Nem az igazakat jöttem hívogatni, hanem a bűnösöket. (Mt 9,13). Kit taszít a bűn és kit taszít a bűnös?
Végül továbbgondolásra hadd álljon itt szintén Luthernek egy megismerése érdemes imádsága: "Amikor magad felett kétségbe esel, így kiálts: "Úr Jézus, te vagy az én igazságom én meg a te bűnöd vagyok. Magadra vetted az enyémet és nekem ajándékoztad a tiedet. Olyanná lettél, amilyen nem voltál, s olyanná tettél, amilyen nem voltam."
Ámen.