Karácsony ünnepe
Szentendre, 2017. december 25.
Zsolt 111,1-10
Bence Áron
Bár ott lennénk már, bár ott lennénk már!" - énekeltük főénekünkben. Hát, ott vagyunk. Akár akartuk, akár nem, megérkeztünk. Amiről ádventben annyit énekeltünk, most beteljesedett. Itt vagyunk, a betlehemi istálló nedves szalmáján, egészen közel a jászolhoz. Karácsony van.
Hogyan vagyunk itt? Ahányan csak vagyunk, mindenki másként. Személyes történetedet csak Isten ismeri igazán. Elvégeztünk minden előkészületet? Beszereztük az összes ajándékot? Kipucoltuk az egész lakást? Elkészültünk minden ünnepi finomsággal? Mindent kikészítettünk? S közben teljesen kikészültünk?
Van, aki örömmel foglalt most helyet "a becsületes emberek körében". Sokan feltehetőleg nemcsak saját háztartásukat, de szívüket is meg akarták szépíteni ebben az ádventben. Becsületükre, jóságukra is gondjuk volt: segítettek rászoruló társaikon, részt vettek adomány-akciókban, cipősdoboz-ajándékozásban. "Józan ésszel" nemcsak a maguk kényeztetésére, de szükséget szenvedő embertársaikra is oda akartak figyelni. Hogy így készüljenek Isten végtelen jóságának ünnepére.
Vannak, akik büszkén kihúzhatják magukat, mert az a lista, amely az ünnepi előkészületek teendőit tartalmazza, tételenként kipipálva díszeleg a kezükben. Isten segedelmével mindent sikerült elintéznem, beszereznem, kisuvickolnom, megfőznöm, feldíszítenem.
Vannak olyanok is, talán nem is kevesen, akik szégyenkezve hajtják le most a fejüket az ünnepi fényárban. Összegyűrt listájukat takargatják. Sok mindent nem sikerült kipipálniuk rajta, pedig milyen nagy szükség lett volna rá! Nem sikerült úgy ez a mostani karácsony, ahogy szerették volna.
Megint mások ürességgel a szívükben vannak most itt. Szomorúak, s ez a szomorúság sötét dermedtségbe vonja őket. Gyászolnak. Magányosak. Ők még nem tudnak ünnepelni. Bár naptár szerint a karácsony eljött a számukra is, ők még várakoznak. Várják a megoldást, megváltásukat.
Akárhogy is legyen, a karácsony idén is elérkezett. A karácsony ugyanis nem olyan, mint egy hosszú ideje halogatott látogatás egy volt osztálytársnál, akivel összefutottunk, és akivel kölcsönösen megígértük, hogy egyszer mindenképpen csapunk egy találkozót, de aztán neki született gyereke, majd nálunk volt felújítás, aztán nyaralni mentünk, végül feledésbe ment az egész. A karácsony nem olyan, mint az én doktori disszertációm, ami évről-évre nyúlik-halasztódik, és már-már úgy tűnik, sosem készül el. A karácsony nem olyan, mint az Euro bevezetése Magyarországon. A karácsony olyan, mint a hajnalhasadás. A karácsony olyan, mint egy stroke, amely fényes nappal, az utcán lep meg minket. Nem mondhatjuk: a nap még nem kelhet fel, nekem még szükségem van pár óra alvásra! vagy: ez nem történhet meg velem, hiszen én egész életemben egészségesen éltem! Ha akar, a karácsony irgalmatlanul ránk tör akkor is, ha épp csak hogy meggyújtottuk a negyedik gyertyát az ádventi koszorún.
A karácsony újra meg újra eljön, akár felkészültünk rá, akár nem.
Ami vigasztalhat minket, az az, hogy az első karácsonyon sem történt másként. Minden bizonnyal Mária is szívesen eltolta volna a karácsony időpontját pár héttel, amíg maga mögött hagyhatja ezt az egész adóösszeírás-mizériát a kényelmetlen utazással és a kétes szálláslehetőségekkel.
S így fog ránk borulni az az utolsó karácsony is, amikor a Messiás újra meglátogatja ezt a világot. Váratlanul, mint a hajnalhasadás, vagy mint éjszaka a tolvaj, akár felkészültünk rá, akár nem.
Te mit adsz a Kisjézusnak, ha már egyszer itt vagy benn, betoppantál, úgy ahogy vagy, ebbe a fényárban úszó istállóba? Mert úgy hiszem, hogy előtte a kitakarított lakás, az ünnepi menü, az ajándékok és a csillogó girlandok, de még saját, fényesre suvickolt jóságunk és becsületünk sem ér egy fabatkát se. Mit adhatunk neki, a testté lett isteni szeretetnek?
A karácsonyi történet ismét csak vigasztalhat minket: ne aggódj, hogy nincs semmi megfelelő nálad, amit adhatnál neki, hiszen a pásztoroknak sem volt azon az első karácsonyon. Minden bizonnyal ők is felkészületlenek voltak! Nem volt előre bekészített, becsomagolt, bepöndörített szalaggal átkötött, diszkréten illatozó karácsonyi csomagocska a tarisznyájukban! A néphagyomány igaz lehet, miszerint ők is azt adták, amit nagy hirtelen elő tudtak teremteni: egy darab sajtot, túrót, borocskát, vagy egy kisbárányt. Ők sem voltak jobban felkészülve nálunk.
Mi mit adhatunk a Kisjézusnak, a testté lett Istennek, megváltásunk titkának? Az Ószövetség szerint az egyetlen, amit az ember Istennek adhat, akitől mindent kap, akinek mindenét köszönheti, az a dicséret. Az ember az Isten dicséretét, az ő munkáinak elsorolását, az ő szabadításának újra meg újra felemlegetését adhatja vissza.
Erről szól mai textusunk, ez a nehezen értelmezhető zsoltár is. Ez a zsoltár ugyanis Istenről énekel, az ő hatalmas tetteit sorolja elő. A zsoltár sorai látszólag összefüggéstelenül következnek egymás után. A héber eredetiből azonban kiderül, hogy a zsoltársorok kezdőbetűi a héber ábécé sorrendje szerint vannak egymás mögé felfűzve. Akárcsak egy karácsonyi füzér. A héber költészet nem ismeri a végrímet, ehelyett ritmikával, gondolatritmussal, és akrosztikonnal, azaz a sorok kezdőbetűinek míves egymásutániságával él. Zsoltárunk szerzője ezzel a készműves termékkel, a héber ábécé egymás után következő kezdőbetűivel igyekszik kedveskedni Istennek, ahogyan az az ő tudományából telik.
Akárcsak Mária, aki az angyal ijedelmet keltő, felbolygató, mégis Isten hatalmas örömüzenetét közvetítő látogatása után tette. Ő is énekelni kezd, Isten dicséretébe fog a Magnificatban. Dicséri az Istent az ember történetébe avatkozó, nagy, szabadító tetteiért. Ezzel viszonozza az angyal üdvözletét. Ez az, amit viszonzásképpen adhat Istennek.
Ez az, amit mi is adhatunk a Kisjézusnak idén karácsonykor is.
Ő pedig magát adja nekünk. Közel jön hozzánk, részt vállal az életünkben. Találkozni akar velünk, testté lesz és odaadja magát, teljes isteni lényét nekünk, úgy ahogy most éppen vagyunk. Örömteli szívűeknek és büszke gyülekezeti tagoknak, szégyenkezőknek, reményteleneknek, gyászolóknak és szomorkodóknak egyaránt.
Egyik kedvenc teológusom, a kortárs amerikai lelkésznő, Nadia Bolz-Weber írja, hogy sokan úgy vannak az Istennel való találkozással, hogy egyre csak halogatják azt. Igen, számolok veled, Uram, tiszteletben tartom istenséged és hatalmad, de még nem jött el az ideje annak, hogy találkozzam veled – mondják ezek az emberek. Én még nem vagyok felkészülve rá. Még nem értem el azt az állapotot, amelyet kitűztem magamnak célul. Majd ha elértem céljaimat, ha befutottam a kívánt karrieremet, megszereztem az álomlakásomat, a vágyott munkahelyi pozíciót, gatyába ráztam a családomat és kiépítettem a kapcsolataimat, majd ha feltornásztam lelkemet a magam elé állított spirituális létrán, akkor majd szólok és találkozhatunk. De addig ne zavarj. Ne avatkozz bele az életembe. Ne bolygasd fel a terveimet.
Isten azonban nem az ideálképemmel akar találkozni. Nem azért lett testté, nem azért jött erre a földre, hogy az én vágyálmaimmal, a magam elé kitűzött példaképpel találkozzon. Hanem hogy velem. Úgy ahogy most éppen vagyok. Töredékességemmel, sötétségemmel, reménytelenségemmel együtt. Akár felkészültem rá, akár nem. Testével és vérével táplál, életet és reményt kínál. Meg nem érdemelt részesedést megváltást hozó munkáiban. Most, ebben a karácsonyi úrvacsorában is. Micsoda érthetetlen kegyelem!
Hála legyen néki mindezért.