Ádvent 4. vasárnapja
Szentendre, 2017. december 24.
Lk 1,67-79
EÉK 133, 1, 138, 132, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Egy istendarabka
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ádvent a legkedvesebb időszakaim közé tartozik. Naptáromban hónapokkal előre megtervezem december minden napját, lelkészként nem is nagyin tehetnék mást. Ádventet nem egyszerűen a karácsonyért szeretem. Bennem teljesen különválik a várakozás és a beteljesedés ideje. Mert Jézus eljövetelét várni, akár születését nézem, akár a testté lételt, mégiscsak rávezetés a nagy ünnepre.
Idei ádventünk bizony négy hét helyett csupán három hét. Ezzel az istentisztelettel kezdjük meg negyedik ádventi hetünket és délután 4 órakor a szentesti istentisztelet kezdetével le is zárjuk. Sűrű volt ez az ádvent.
Zakariás, a pap, aki Keresztelő János édesapja lehetett szintén sűrű ádventet élt meg. Emlékszünk, Zakariás az angyalnak nem hitte el, hogy öreg korukra lehet gyerekük, ezért egészen fia születését követő nyolcadik napig elnémult. A szóböjt befelé fordít. Talán élete legintenzívebb istenkapcsolata volt ez a bő kilenc hónap, így volt ideje, hogy a bőre alá bújjon a drága üzenet: érkezik a Megváltó és ennek a Megváltónak előhírnöke most kisfia, János lehet.
A várakozást tanulni kell. Gyermekeink már úgy nőnek fel, hogy nincs szünetük, nincs megállásuk, nincs levegő vételük, mert szüleik, sőt, olykor nagyszüleik hajszolásában mindez lehetetlenné válik. A várakozásnak csak akkor van értelme, ha várakozásunk tárgya kimagaslik hátköznapjaink sűrűjéből.
Egyházunk ádvent negyedik vasárnapját az öröm vasárnapjának nevezi. Nem véletlen a levélbeli igék választása: "Örüljetek az Úrban, ismét mondom, örüljetek!" (Fil 4,4) és "Milyen szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába!" (Ézs 52,7)
Kisgyermekként is gyakran hallottam ezt az ézsaiási próféciát. Egy dombot képzeltem el, ahogy feszülten nézem, mikor bukkan fel valaki. Én mindig az örömhírt hozó fejét vártam, sohasem értettem, miért kellene meglátni először a lábát. Aztán megismertem a jelképes beszédet és érdeklődésem áthelyeződött egy másik sorra: "Meglátják majd az egész föld határán Istenünk szabadítását." (Ézs 52,10b)
Ma a föld kerekén legüldözöttebb vallás ismét a kereszténység. Múlt héten az otthonukból elüldözött keresztények hazatérésére gyűjtött országunk evangélikus népe, a mi gyülekezetünk is.
Mi azt várjuk, hogy megérkezzen a Megváltó, mások azt várják, tűnjön el a föld színéről. Mi azt várjuk, hogy épüljön a gyülekezet, mások azt várják, hogy templomaink romokba, gyülekezeteink leharcoltan heverjenek. Mi azt várjuk, hogy a krisztusi szeretet terjedjen emberről emberre, mások azt várják, mikor hallgatunk már el. Mi ádventi vásárról akarunk beszélni, mások fényvásárt szerveznek. Mi Krisztus születésének és második eljövetelét ünnepeljük, mások szociológiailag, mentálisan hasznos hagyományról fecsegnek.
Jézus édesanyja, Mária éneke, a Magnificat (Magasztallak) mellett Zakariás éneke, a Benedictus is az első szóról kapta a nevét: áldott. Az örömének arról szól, hogy minimum mennyei örömmel fogadjuk Isten látogatását, hiszen Fiában hozzánk érkezett. Ez a Fiú nem csak látogató, aki szemlél, felmér, megismer és nagybetű vendég, hanem tevékeny Isten. Váltságot, vagyis bűneikből ingyen szabadulást hoz, üdvözít, azaz képes a mennybe juttatni minket, de békességet is szerez, méghozzá pont olyat, mint amire nekünk is szükséged van, ráadásul egy erős szeretet alapú királyságot is felépít, amely minden eddiginél nagyobb lesz. Mindezt tetézi az a világosság, ami a halál árnyékának völgyében sorsfordító.
Egyik karácsonykor egy barátom szeretteinek órákat adott ajándékba. Volt, aki két órát, mások 4-5 órát, de volt, aki 24-et kapott. Az ajándék az ideje volt.
Paulo Coelho, brazil származású keresztény író sorai megerősítik ezt az ötletet: "Ahelyett, hogy vennék neked valamit, amit szeretnél, valami olyat adok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valami, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája."
Jézus közvetlen közelében meglehet, hogy épp Zakariás értette meg a legjobban, milyen ajándék az emberiség számára, hogy Isten az idejéből, figyelméből 33 évet fordít ránk. Nem tudjuk, hogy az amúgy is öreg Zakariás megélte-e Jézus harmincadik életévét és látta-e, hogyan prédikál, tesz csodákat, él az emberek között, mint tökéletes ember (homo perfectus). Mindenesetre várta, hogy Isten tisztelete megérkezzen. Várta, és mondta és énekelte, hogy mennyire fontos, hogy velünk van, ahogy azt a kezdő énekünk első sorában is együtt énekeltük: "Ó jöjj, ó jöjj Immanuel!" "Ó jöjj, ó jöjj Velünk az Isten!"
Ádvent utolsó napján, és egyben karácsony vigíliáján mi, sokat üldözött és Krisztusért szenvedett keresztények ezt az ajándékot várjuk, ezért az ajándékért vagyunk hálásak. S ha az ünnepet, s annak minden gyönyörűséges, szorgos, szép hagyománnyá vált készülődését hiánytalanul felsorolnánk, eltörpülne és el is törpül, amikor az ünnep valódiságát értjük meg. Mert Isten így készít bennünket születésének ünnepén: "Valami olyat adok neked, ami az enyém, ami tényleg az enyém. Egy ajándékot. Valami, ami jelzi, hogy tisztelem azt az embert, aki itt ül velem szemben, és arra kérem, hogy értse meg, mennyire fontos, hogy vele lehetek. Most már van valamije, ami egy kicsit én vagyok, van belőlem egy darabkája."
Ámen.