Ádvent 2. vasárnapja
Szentendre, 2017. december 10.
Mt 25,1-13
Nyilas Zoltán
A Bibliának vannak olyan részei, amelyeket szó-szerint, másokat szó szerint és képletesen is, megint másokat csak képletesen érthetünk. Az Újszövetség egyik legfontosabb szó-szerint érthető hitvallása például így szól: "Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és - ugyancsak az Írások szerint - feltámadt a harmadik napon." (1Kor 15,3-4). Ám Jézus következő kijelentését, biztosan csak képletesen érthetjük: "Én vagyok az ajtó" (Jn 10,9).
A most olvasott Ige, Jézus példázatai közül legrészletesebben beszél az idő (kronosz) és a mennyek országa (basileia tón uranón) kapcsolatáról. Ráadásul a kettőt a házasságkötés képével kapcsolja össze. A magyarázók állandó kérdése, hogy mindazt, amit olvastunk, milyen mértékben kell képes beszédnek tekintenünk (allegóriának) tekintenünk. Azt szinte biztosan állíthatjuk, hogy Jézus nyilvánvalóan nem képes értelemben mondta el mindezt. Azonban az első gyülekezetek -ószövetségi mintára- azonban korán azonosították a szereplőket: a vőlegény Jézus, a menyasszony az egyház (gyülekezet; bár a menyasszony ebben a példázatban éppen nem szerepel!), a kését pedig Jézus visszaérkezésének kimaradásával azonosították.
Mindezt jól kitűnik az Ézsaiás próféta szavából: "mert ahogy az ifjú elveszi a hajadont, úgy vesz el téged, aki felépít; ahogy a vőlegény örül menyasszonyának, úgy örül majd neked Istened". (Ézs 62,5); másutt a Messiásváró júdaizmus embere Mózes áldásához ("A Sínairól jött az ÚR, a Széírről ragyogott rájuk, a Párán hegyéről tündökölt, megérkezett szent seregével, jobbján lángoló tűzzel" 5Móz 33,2) ezt a kommentárt fűzte "mint vőlegény, aki a menyasszonnyal szembejön".
A fentieken nyugszik Pál később elmondott bizonyságtétele is: "Mert Isten féltő szeretetével féltelek titeket: mivel eljegyeztelek titeket egy férfiúnak, hogy tiszta szűzként állítsalak benneteket a Krisztus elé." (2Kor 11,3) Nyilvánvaló tehát, hogy igénk üzenetét a teljes íráson belül képes, azaz átvitt értelemben is meg kell találnunk, azonban magam is óva intek mindenkit, az azonosítást a legkisebb részletekkel s megtegyük. Például a lámpást az "Krisztusért égő hittel" azonosítsuk. Az azonosítási kísérlet ugyan jó szándékú is lehet, de a példázat fő üzenete ugyanis a várakozás idejéről szól.
Néhány éve ádvent előestéjén megnézhettük Arthur Miller Az Édes fiaim című korai drámája, amellyel első komoly sikerét aratta. 1947-ben írta, így nem csoda, hogy a történet az éppen lezárult háborúhoz kötődik. Ám olyan, minden korszakban érvényes erkölcsi-lelkiismereti dilemmákat boncolgat, mint a felelősségvállalás, a kegyesnek vélt hazugságok, elhallgatások következményei, és számomra a reménytelen és értelmetlen várakozás kérdését. A "tragédia"szerint a háborúban Joe Keller elveszítette Larry fiát, ám felesége ezt képtelen elfogadni. Három éve hazavárja a mindenki számára halottnak vélt fiút... és ez a várakozás minden döntésének mozgatója. A nyomasztó kérdés (és az igazi feszültség) pedig az utolsó percig az, hogy hazaérkezik-e a fiú.
Várakozni csak az az ember képes erre, aki tudja, hogy ő maga nem elegendő önmagának. Valami többre vágyik, még nem kész. Ugyanakkor az adventi időszak tisztító és figyelmeztető. El kell jönnie Annak, akit várunk. Meg kell, hogy érkezzen - különben értelmetlen minden várakozás. "Akkor értjük meg, ha az ellenkezőjére gondolunk: milyen tragikus az, ha valakinek már nincs várnivalója! Nem vár semmit, nem vár senkit! Egy ember rendszerint nem a reá nehezedő terhek súlya alatt omlik össze, hanem az alatt, hogy nem bírja elképzelni, hogy ez még lehet valamikor jobban is. Tudjátok, mi a reménytelenség? Az, hogy az ember nem tud már jót várni! Akinek már nincs mit várnia, az maga sem tudja, miért él. Nos, a keresztyénségnek van váradalma! A keresztyén ember egy nagy, örvendező várakozás izgalmában élő ember!" (Joó Sándor)
A szülők várják gyermekük megérkezését. A gyermek várja, hogy felnőtté váljék. A felnőtt várja, hogy elismerjék. Minden ember várja, hogy elfogadják. Sötétségből fényre jutni, a mélységből a magasságba, az értelmetlenségből az értelmes életbe: nem egyszerűen elméleti kérdések ezek.
Az ősegyházban makacsul tartotta magát a hit, Jézus hamarosan visszajön és ítéletet tart. Ez problémát jelentett a Thesszalonikai egyház képviselőinek. Úgy gondolták, hogy az ő életükben még eljön Jézus. Úgy tűnik ez a példázat a hosszas várakozásra készítette fel Jézus tanítványait és az evangélium olvasóit. Talán ezért is maradt meg az evangéliumban, mert Jézus második eljövetelét egyesek a maguk generációjának idejére gondolták. Jézus és az evangélista igyekszik felkészíteni Krisztus követőinek második generációját arra, hogy a vég nem olyan közel van, mint első lelkesedésük idején gondolták, mégis úgy készüljenek erre az életre, mintha azonnal itt lenne.
Mi pedig az ének szavával ugyanazt firtatjuk, mint a példázatbeli szüzek: "mért késel Jézus... lelkünk úgy megfáradt"? Miért késel? Pedig mindent olyan szépen előkészítettünk. Lássuk be: az okos (nem a szófia /értelmi bölcselkedés/értelmében) és a balga (egyébként az Újszövetségben ritka szópár) barátnők között nem az a különbség, hogy ne várnák a vőlegényt, ne mennének elébe (pl. "azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk. 1 Thessz 4,17; szó szerint az Úr elébe megyünk!).
A tíz szűz hasonlított egymáshoz abban is, hogy lámpája mindegyiknek volt. Sőt mindannyian elszenderedtek és egy "jóízűt aludtak". A bölcs inkább a belátást a balga pedig az tartalmatlant jelenti. Az okos-balga kapcsolat pedig inkább a megfontol és az elhamarkodott, pontosabban a következetes és a következmények nélküli cselekvést jelenti.
Amiben különböztek: az egyeseknek volt olaj a lámpásában, azaz felkészültek! Másoknak nem, amikor a vőlegény megérkezett. Kifejezi a példázat a gyülekezet tagjai közötti különbséget. Külsőleg mindnyájan egyformák vagyunk. Az Istenre való várakozásban, ennek próbatételeiben tűnnek ki a különbségek. Az, hogy van olajunk, vagy nincs, mert csendesen elfogy! Itt nem arról van szó, hogy valaki kioltja a lámpa fényét, hanem, hogy magától kialszik. Ezt hívjuk krízisnek! Ekkor pedig kapkodás és okoskodás kezdődik (ugyanúgy, mint az induláskor!). A hiányt ugyanis mindig meg tudjuk magyarázni. Azért nem készültünk, mert kezdetű mondatoknak se szeri se száma... A felkészültséget azonban nem lehet kölcsönadni.
Ugyanis a nehéz percekben már nem lehet a hitet, a felkészült életet a szögről leakasztani. Vannak olyan helyzetek, amikor már nem lehet a Biblia után nyúlni. A hit mindig egzisztenciális kérdés: "Sose felejtem el amikor megjött a távirat - éppen indultunk Balatonszemesre, egy konferenciára. Az ajtóban adta át a postás a táviratot... Megrendülve néztünk egymásra... de mennünk kellett, szolgálni kellett. Az volt a megrázó, - máig emlékszem rá - ,hogy egy asszony ott egyfolytában sírt, zokogott, mert nem tudom hány évvel azelőtt meghalt egy gyermeke. Egyszer csak megszólalt a lelkész: - Asszonyom, ne sírjon, Gyökössynének ma halt meg a gyermeke, és itt van... Az asszony meghökkent és abbahagyta a sírást."
Jézus a balgáknak nem hanyagságukat rója fel, hanem azt, hogy ők tudni vélték, hogy mikor jön a vőlegény és eszerint vásároltak olajt. Eszerint mindez nem lehetetlen vállalkozás, megszerezhető, elkérhető! Egy versenyre, előadásra, egy megmérettetésre felkészülni mindig egy bizonyos görcsösséget jelent. A késés viszont az egész életre nézve állandó készületet jelent. Ám ennek a várakozásnak a jellemzője nem az őrület, hanem a nyugalom. Az okosak ugyanis számoltak a késéssel és eszerint készültek fel. A bölcsesség ugyanis annak elismerését jelenti, az én időm mégis Isten kezében van. "Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon!" (Ps 90,12-13)
Úgy jön el a mi Urunk Jézus Krisztus újra, mint a vőlegény a menyegzőre, ezért nem kell félni Tőle, hiszen örömünnep ez, nem tragédia! Készülni természetesen kell, mint életünk ünnepi eseményére. "A hívő ember már erre az új égre és földre tekint itt is, ezért tudja, hogy nem a világnak lesz vége, és nem az örömnek lesz vége, hanem "e világ folyásának", az ámokfutásnak szakad vége. Ám minden, ami szép volt, amire tisztán megdobbant a szívünk ebben a világban, amire itt Istennek kedves módon vágyakoztunk, az odaát is folytatódik. Az új világ királyi menyegző lesz (Lukács 15,15-24), felszabadult öröm, bőség, közösség, beszélgetés, játék, humor." - írja Steinbach püspök úr.
Sokan ezt a példázatot katasztrófapéldának említik. Azonban az örömlakoma legfeljebb mai életünk krízisére (válságára) mutat rá. Cselekedni kell. Fölmérni a helyzetet, ahol vagyunk, tervet készíteni, hogy mit tegyünk. A naptár szorításában élő emberek pihenésre várnak. Azok, akiknek nincs munkájuk, értelmes tevékenységre. Az idősek látogatóra, az elhagyottak jó szóra, a betegek gyógyulásra várnak, a szegények gazdagságra, a boldogtalanok boldogságra. Vajon tudomást szereztünk-e már valóban arról, hogy közöttünk van az Isten országa? Jézus eljövetele óta nyilvánvaló, hogy elközelgett az Isten országa. Ezért kell megváltoztatni az életünket.
A "felkészült" igazából azt jelenti, hogy megépült, elkészült, valami, ami készen van, mert szépen összerakták. Manapság szokták azt mondani, ha valaki kelekótya, maga sem tudja, mit csinál, hogy "össze kéne rakni a fejét". Hát elég sokszor nekünk is össze kellene rakni nem csak a fejünket, hanem magát az életünket is, ahogyan Noé szépen összerakta a bárkát (Zsid 11,7), meg ahogyan megépítenek egy házat, amiben minden szépen a helyén van. Vagy ahogy megépítették, összerakták a szent sátrat a pusztában, ahol is minden méret, de még az alkalmazott színek is pontosan aszerint készültek, amit az Úr mondott nekik. (Zsid 3,3) Jól érti ezt a költő, mikor így vall "Ments meg zuhatag-szájú emberektől,/könyvekbe plántált szó-rengetegektől./Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez/egy pátosztalan, kurta szó elég lesz, a túlsó partot látó révülésben/ a "Készen vagy?"-ra ezt felelni: — Készen. (Áprily: Kérés az öregséghez)
Sokszor csődöt mondtunk. Van okunk a bűnbánatra. De van lehetőségünk arra is, hogy mindig újra kezdjünk. Itt van a kellő idő, itt van az üdvösség napja! Mi, akik egész életünkben a teljességre várunk, nem hagyhatjuk, hogy zavaros maradjon bennünk és körülöttünk a világ.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy visszavonuljunk saját várunkba, ahol berendezzük a magunk szűk világát, és nem veszünk tudomást arról, hogy ez a világ, amelyben élünk, sóvárogva várja Isten gyermekeinek a megnyilvánulásait. Nem templomépítőket várnak (arra is szükség van), nem elsősorban tudományos irodalomra várnak (nagyon kell ez is). Elsősorban megélt kereszténységre (Krisztuskövetőkre) van szüksége ennek a világnak, élő kövekből felépülő közösségekre és tiszta emberekre van szüksége a mi világunknak: ennek a politikába (nem az igazi közügyekbe) belegabalyodott világnak.
Életünk bárkáját felkészült emberként legtöbbször nekünk kell építenünk. Az ünnepi lakodalomra is magunk mehetünk. Vállalva a környezet mosolyát, gúnyoló szavát. Azonban a bárka ajtaját maga az Isten csukta/ja be. ("Az Úr pedig bezárta Nóé után az ajtót." 1Móz 7,16) Akkor már nincs kegyelem, nincs irgalom! A Szentírás azt is mondja: akik kívül maradnak, azok nem fellebbezhetnek. Miért nem? Mert világosan látják majd azon a napon: ők mulasztották el a lehetőséget. Ezt az ige megmondja nekünk. Világosan fogják látni, hogy ők mulasztottak el minden lehetőséget. Ők dobták el a kegyelmet maguktól. Ők utasították vissza Jézus Krisztus hívó szeretetét. Ezért nem okolhatnak, nem vádolhatnak senkit. Mindez pedig azt jelenti, hogy van olyan Istennél is, hogy már késő. Ám most a példázat üzenete, hogy még nem késő. Még van idő az edények megtöltésére, életünk válságának megoldására.
Örüljünk és ujjongjunk, és dicsőítsük őt, mert eljött a Bárány menyegzője, felkészült menyasszonya, és megadatott neki, hogy felöltözzék fényes, tiszta gyolcsba. Ez a gyolcs a szentek igaz cselekedeteit jelenti". Így szólt hozzám: "Írd meg: Boldogok, akik hivatalosak a Bárány menyegzőjének vacsorájára!" Ezt is mondta nekem: "Ezek az Isten igaz igéi". (Jel 19,7-9)