Szentháromság ünnepe utáni 18. vasárnap
Szentendre, 2017. október 15.
2Móz 20,1-17
Bence Áron
Kedves testvéreim a Jézus Krisztusban!
Textusunk ezzel a szóval kezdődik: akkor. A Tízparancsolat ugyanis nem egy cselekmény nélküli jogszabálygyűjteményben, hanem történetbe ágyazva kerül a szemünk elé. A megszabadítottak serege, Izrael népe a pusztában, a Sínai-hegy lábánál várakozik, Isten pedig tűzben és mennydörgésben leereszkedik a hegyre, hogy szövetséget kössön Izraellel. Ünnepélyes és félelmetes pillanat ez egyszerre. A szöveg több ízben is hangsúlyozza, hogy rendkívüli, transzcendens eseményről van itt most szó, ahol az embernek minden mozdulatára vigyáznia kell, nehogy túl közel merészkedjen a Szenthez, és belepusztuljon ebbe a találkozásba. Isten kihozta a zsidókat a szolgaság állapotából, csodákkal vette őket körül, és megvédte őket minden fenyegetéstől. Most valami még nagyobbat akar népének adni, valami félelmeteset és csodálatosat. Izrael népe lélegzetvisszafojtva áll a Szent megjelenésének peremén, akár a gyerekek, amikor a ritkán látott nagybácsi sétakocsikázni viszi őket a kabrióján.
Fontos dolog ezt tudnunk. Isten nem az égből mennydörögve vágja a zsidók fejéhez a Tízparancsolat súlyos kőtábláit, hanem egészen közel jőve hozzájuk, ajándékként adja nekik. A történet szerint ez lesz annak záloga, hogy kapcsolatuk újabb szintre emelkedjék. Isten nemcsak megmentő, története során titokzatosan felbukkanó, nemvárt segítség akar lenni Izrael számára, hanem exkluzív, személyes Istene. Azért adja a tíz szabályt, hogy Izrael népe meg tudjon maradni Istennel ebben a szoros szövetségben.
A Tízparancsolat emellett ígéret-gyűjteménynek is értelmezhető. A héber nyelvben ugyanis a perfektum alakokat fordíthatjuk jelen idő, kijelentő módban, vagy jövő időben is. Így a "ne lopj!" felszólítása "nem lopsz", vagy "nem fogsz lopni" alakokká változik. Ez is a szövetség-gondolatkörrel hozható kapcsolatba. "Ha elfogadod szövetségemet", mondja a népével találkozni akaró Isten, "akkor nem lopsz, akkor nem fogsz lopni". A Szent tehát olyan életközösséget ajánl fel Izraelnek, amelyben nem vétenek a tíz szabály ellen.
Ez bizony valóban nagy ajándék. A tisztaság, a feddhetetlenség szövetsége az, amely a nép elé tárul ott a Sínai-hegynél. És mégis, ezzel merőben ellentétesek azok az asszociációk, melyeket a Tízparancsolathoz általában kapcsolunk. Ez az a tíz alapvető törvény, amely kérlelhetetlenül fölénk tornyosul, és amely alapján bárki elítélhet bennünket. Egyházunk nagy reformátora, Luther Márton ugyanis olyannyira kitágítja a Tízparancsolat értelmét, hogy senki sincs, aki maradéktalanul meg tudna felelni neki. Az ölés tiltása Luthernél nem csak a konkrét gyilkosságot ítéli el, hanem azt is, amikor valamikor nem a másik életének javára, épülésére cselekszünk. Ebbe az értelmezésbe nyerhettünk bepillantást az előző énekünkben.
A másik dolog az exkluzivitás. A történet szerint a Tízparancsolatot Izrael népe kapta, hogy ezen keresztül különleges, exkluzív szövetségbe kerüljön a világ Teremtőjével. A vallástudományból azonban tudjuk, hogy hasonló tartalmú és formájú gyűjtemények széles körben fordulnak elő más kultúrákban is. Az ősi, távol-keleti vallásoktól kezdve az amerikai animista törzsekig minden erkölcs- és hitrendszer megalkotta a maga etikai kódexét. A "ne ölj", "ne lopj", "ne hazudj" felszólítása szerte a világon ismert parancsolat, nemcsak Izrael sajátja. Ami a zsidóságot igazán exkluzívvá, elkülönítetté teszi, az a textusunk után következő, egyéb rendelkezések.
Itt van tehát előttünk ez a tíz szabály, amely ígéret és ajándék, és mégis, egyúttal nyugtalanító morális pallos, amely ráadásul még kiválasztottá sem tesz bennünket. Az, hogy a Tízparancsolat ígéret-volta az idők előrehaladtával elhomályosodott, sőt, talán kezdettől fogva csak néhány teológus fejében fénylett fel reménykeltőn, Jézus történeteiből és Pál apostol írásaiból is kiderül. A törvény itt betöltendő kihívásként, nehezen, vagy sehogy sem abszolválható feladatként, nyomasztó lelkifurdalásként jelenik meg. Jézushoz újra és újra feldúlt, vagy kukacoskodó emberek érkeznek, és faggatják őt, vagyon melyik az a parancsolat a sok közül, amelyre tényleg koncentrálni kell.
A mai evangéliumban azt olvassuk, hogy Jézus a tízből két szabályt csinál, hogy még egyszerűbbé tegye a törvényt: Szeresd az Istent, és szeresd a másik embert úgy, mint magadat. Pál apostol pedig közismerten éppen az állandó megfelelési kényszer végeként, a törvény alóli felszabadításként élte meg a Krisztussal való találkozást. A törvény halált hoz, mondta, de az evangélium, Isten örömüzenete felment minket a törvény ítélete alól.
"Mit mondjunk tehát?" Mit jelenthet nekünk, Krisztus követőinek a Tízparancsolat? Bír-e még számunkra bármilyen relevanciával?
Az imént hallott levélbeli igeszakaszban, amelyet Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek címzett, arról hallhattunk, hogy Isten megerősíti a hozzá tartozókat, hogy "feddhetetlenek" legyenek "a mi Urunk Jézus Krisztus napján". Betölthető-e számunkra a törvény? Kálvin szerint igen; ő beszél az ún. "tertius usus legis"-ről, a törvény harmadik hasznáról. A törvénynek ugyanis a reformátorok szerint több haszna van: az első, hogy fenntartsa a rendet a társadalomban az istentelen emberek között. A második az Istent kereső emberek számára szól, akik a törvény tükrében meglátják önmaguk hiányosságait és tudatosítják azokat. A törvény harmadik haszna pedig Kálvin szerint szintén az Istennel élő embereknek mutatkozik meg, akik a törvényt szem előtt tartva Isten kegyelméből egyre tisztább életre képesek, megvalósítva ezáltal a "megszentelődés" metamorfózisát.
Luther, ha ezt hallaná, ráncolná a szemöldökét. Ő nem hitt a törvény harmadik hasznában. Szerinte a törvény csak arra való, hogy az ember, az ideálishoz viszonyítva magát, szembesüljön önnön töredékességével, gyarlóságával. Hogy egyetlen parancsnak sem tud maradéktalanul eleget tenni. Az ember a Tízparancsolat hallatán csak térdre hullani tud, mondja Luther. Nem véletlenül énekeltük a tíz szabály lutheri feldolgozásában minden egyes versszak végén azt, hogy "szánj meg, Isten"! "Szánj meg, Isten!", mert megint elrontottam! Idő előtt elhagyott az erőm. Féltem és azt hittem, csak magamra számíthatok, szégyent hoztam rád. Szánj meg, és segíts! Tökéletlenségemet egyedül te tudod kiegészíteni.
Talán nem véletlen, hogy a mai evangéliumban, mikor az emberek a legfontosabbról kérdezik Jézust a törvénnyel kapcsolatban, Isten Fia így kérdez vissza: "Ti hogyan vélekedtek a Krisztusról?" Jézus a Krisztusra és a megváltásra vezérli a beszélgetés menetét, mikor a parancsolatokról esik szó.
Luther szerint a törvény elvezet az evangéliumhoz, a parancsolatok miatt térdre esett ember, mint akkor régen, a Szenttel való találkozás félelmetes ünnepélyességében, Isten irgalmáért, Krisztusért kiált. Luther nem tud a törvény harmadik hasznáról, a megszentelődésről. Ehelyett azt vallja, hogy a keresztény ember, a megtért ember, a hitre jutott ember is elbukik újra meg újra. Ami megkülönbözteti őt másoktól, az a naponkénti megtérés. Hogy Isten ott van neki, borzongató közelségben, és segít abban, hogy még idejekorán korrigáljon. Ezért jó, hogy vasárnapról-vasárnapra, csendességről-csendességre elővesszük a Tízparancsolatot, belenézünk a tükrébe és térdre ereszkedünk Isten előtt.
Engem a mai napon például a harmadik parancsolat érintett meg, a "szenteld meg az ünnepnapot". Olyan gyakran elfelejtünk megállni, megpihenni, egymásra és Istenre figyelni. Tegnap a kelenföldi templomban ünnepi élményben lehetett részem: a reformáció ötszázadik évfordulóján meghallgathattuk Mendelssohn Reformáció-szimfóniáját. Édesapám hívta fel a figyelmemet arra, hogy az első tételben előjön egy téma, az ún. "drezdai ámen". Ez a motívum nagy csinnadratta, üstdobszó és harsonazengés közepette csendül fel magasan és lágyan, éteri vékonyságú vonóshangon. Megakasztja a szimfónia dübörgő sodrását, fellélegzést nyújt a hangzavarban. Utánanéztem, s a drezdai evangélikusok valóban ezen a dallamon énekelték az áment a kora újkori liturgiában. Ami feltűnő benne, hogy míg mi általában három hangot szánunk az ámenre, addig a drezdai ámen kétszer három és egyszer hat hangból áll.
Az volt az érzésem, hogy ezek a régi emberek sokkal több időt szántak a megállásra. Az ünnepnap megszentelésére. Tanulhatnánk tőlük.
A Tízparancsolat miatti megalázkodásunk arra késztet minket, hogy szembesüljünk saját tökéletlenségünkkel: még Istenhez térve sem tudunk maradéktalanul megfelelni a törvény előírásainak. De nem is kell. Van valakink, aki jóval előttünk már maradéktalanul betöltötte a törvényt. Az ő keresztjébe kapaszkodva reménykedhetünk a kegyelemben, az új esélyben, újrakezdésben.