Szentháromság ünnepe utáni 15. vasárnap
Szentendre, 2017. szeptember 24.
1Móz 2,4b-15
EÉK 331, 9, 372, 266, 269
Bence Áron
Kedves szentendrei gyülekezet!
Általában nem szeretjük a tájleírásokat. Gyerekkorunkban legalábbis biztosan nem. Rögtön eszembe jutnak a hírhedt kötelező olvasmányok, Fekete István, Jókai vagy Dosztojevszkij, amelyekben hosszú oldalakon keresztül nem történik semmi; a szerző csak az események helyszínét ecseteli komótos mozdulatokkal. A tájleírásokban olyan nehéz elmélyedni. Az ember tudni akarná, mi történik a szereplőkkel, tudni akarná azt, hogy mi lesz a folytatás, hová is akar kilyukadni a szerző. Néha egy-egy alkalommal megadatik nekünk az a türelem és belefeledkezés, ami a tájleírások befogadásához szükséges. Ilyenkor csodálkozva tapasztaljuk, hogy ezek a korábban feleslegesnek tűnő szövegek milyen fontosak is abban, hogy minden színében megismerjük és átéljük az olvasmányunkban elénk tárt világot.
Vannak emberek, akik egyenesen szerelmesei lesznek ezeknek a statikus képeknek. Annyira leköti őket a színek és formák, a szagok és a hangok megfelelő kompozíciója, hogy legszívesebben örökre lehorgonyoznának ennél a műfajnál. A cselekmény, a körülöttük végbemenő változások ijesztik vagy fárasztják őket. Talán leginkább a sokat tapasztalt emberekre jellemző, hogy a harmonikus állandóságot, a mozdulatlanságot keresik. Túl sokat csalódtak már életük során ahhoz, hogy bízzanak a változásban. Ehelyett inkább az ismerős dolgok töltik el őket megelégedettséggel: egy deszka erezete, egy népi dallam íve, egy folyó kanyargása egy megsárgult térképen, vagy az ismerősen csengő szófordulat a vasárnap délelőtti prédikációban.
Pedig a hívő ember élete nem harmonikus állandóság. Éppen ellenkezőleg. A Bibliában olyan Istenről olvashatunk, akinek lételeme a cselekvés és a változtatás. A megváltoztatni akarás. Isten dinamika. Kívülről befelé, felülről lefelé, alulról felfelé törő erő. Emberek kusza életén keresztül munkálkodó, reménytelen szomorkodókat váratlanul meglátogató, hatalmasokat megalázó és megalázottakat felegyenesítő hatalom. A Krisztus-esemény csak történetként értelmezhető. Csak vektorokkal írható le. A kereszténység fordulat, sötétségből világosság, halálból élet. Cselekvés és változás.
És mégis. Mai textusunkban meglepő módon tájleírásra botlunk. Persze itt is van szó isteni cselekvésről, nem is akármilyenről. A Teremtő vizet fakaszt, megformálja az embert a föld porából, élet leheletét ajándékozza neki, növényeket sarjaszt és megalkotja az Éden kertjét, ami az ember első, eredeti lakhelyéül szolgál majd. Mégis, az összkép inkább statikus, mint dinamikus. Akárcsak valami őskori tájleírás. Ahogy az Éden füveit és fáit, folyamokra duzzadó forrását szemléljük, s az embert, aki mint valami álombéli, korok előtti állapotban, bűntelenül tesz-vesz a kertben, önkéntelenül is eszünkbe jut: nade mikor kezdődik a történet? Mikor jön a folytatás? Legszívesebben önmagunkat sürgetve előrelapoznánk, hogy rátérhessünk a lényegre, azokra a történetekre, amelyeket kis korunk óta belénk sulykoltak: a kígyóra és az almára, az ősbűnre, az egymásra mutogatásra, az elrejtőzésre és a szégyenteljes kiűzetésre.
Ehelyett a mai üzenet mintha kimerevítené nekünk azt az ősi, mitikus világot. A gyümölcsfák között kígyó helyett csak folyók kanyarognak szelíden. Ez a kert mintha egy időre védettséget biztosítana a számunkra minden cselekménytől. Itt most lepihenhetünk. Szemünk elidőzhet a természet változatosságán, elcsodálkozva a napjainkra már rég elfeledett fajok és fajták szépségén, hallgathatjuk a zsurlók susogását, az éltető víz zubogását, érezhetjük az árnyak közt be-becsillanó nap melegét. Még nem kell előrelapoznunk. Engedhetjük, hogy a nagy vizek sodra elvigye a ránk rakódott sürgetettség érzését.
"Ne aggódjatok", mondja Jézus az őt hallgató sokaságnak, s ez volt az az evangéliumi rész is, ami a felolvasópulttól angolul elhangzott, "ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, vagy mit igyatok, se testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál? Nézzétek meg az égi madarakat: nem vetnek, nem is aratnak, csűrbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem vagytok-e ti értékesebbek azoknál? Aggódásával pedig ki tudná közületek meghosszabbítani életét csak egy perccel is? Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mező liliomait, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is. Ha pedig a mező füvét, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, így öltözteti Isten, nem sokkal inkább titeket, kicsinyhitűek? Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek:
Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? - vagy: Mit öltsünk magunkra? Ilyesmikért a pogányok törik magukat; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre."
Talán a bűn éppen azért tudott besettenkedni a képbe, mert nem bírtunk ellenállni ennek a sürgető érzésnek. Mert aggodalmaskodtunk, és azt kérdezgettük magunkban, hogy hogy folytatódik majd a cselekmény. Elméleteket gyártottunk a végről, arról, ki jön ki majd győztesen a történetből, majd léptünk, hogy nehogy alulmaradjunk. Bűnbe estünk, mert nem hittük el, hogy ez a kert értünk van, és mi a kertért, s hogy ez a kert holnap is a miénk marad.
Olykor nagyon is szükségünk van a megállásra. Arra, hogy a cselekvést felváltsa a tájleírás. Hogy pihenőnapot tartsunk és körbenézzünk, hol is vagyunk éppen. Milyen az a táj, amely körbevesz bennünket. Hogy ismét felfedezzünk olyan dolgokat az életünkben, amiket a nagy rohanásban eddig figyelmen kívül hagytunk. Egy deszka erezetét. Egy madár hangját, amitől önkéntelenül is mosolyra görbül a szánk. Egy dolgozó embert, aki álombéli természetességgel végzi Istentől rábízott feladatát. És Istent, aki napról napra, a legbanálisabb módoktól kezdve a lélegzetelállítóan összetettekig eláraszt minket áldásaival.
Textusunkban arról olvasunk, hogy az Édenben fakadó forrásból négy folyam ágazik el. A négy a tökéletesség száma, azt jelenti, hogy ez a forrás az egész ismert világot megöntözi, mind a négy égtájat termékennyé, élővé teszi. Isten áldásai messze túlhatolnak a biztonságos kert határain. Ő gondot visel az egész világra. Ő tart életben munkatársat és vetélytársat, aluljáróban kolduló özvegyasszonyt és HÉV-en emberkedő utcaficsúrt egyaránt.
Mert a kereszténység cselekvés és változtatás. Csak éppen az igazán döntő dolgokban nem mi cselekszünk és nem mi változtatunk. A Szentlélek munkájáról szólva Luther egyszer ezt mondta: "Én csak sörözgetek itt Jonas barátommal Wittenbergben, s közben egyre csak terjed az evangélium." Őskori tájleírásunkban végre újra szemlélők lehetünk, s felszabadulhatunk arra, hogy ámuljunk a Teremtő életadó kreativitásán. Ahogy halálból életet, sötétből világosságot, céltalanságból feladatot teremt.
Ne aggódjunk hát! Ne akarjunk idejekorán előrelapozni! Figyeljünk arra, ami ma van, még ha holnap a kemencébe is vetik. Figyeljünk egy kicsit a minket körülvevő világra, hiszen mindez, a legkisebb részlet is értünk van. Egy deszka erezete. Egy régi korálsor íve. A teremtő, isteni szó, amely megáld és létünknek értelmet ad.