Húsvét ünnepe utáni 5. (Rogate) vasárnap
Szentendre, 2017. május 21.
/Jn 16,23b-27
EÉK 88, 5, 72, 312, 11, 81
Horváth-Hegyi Olivér
Hát nem én imádkozom?
Látszat
Temesvár egyik tágas terén a mobilozó, sétáló fiúcska lendületes szobra teszi érdekessé a környezetet. Az élethű alkotás a távolból első pillantásra megtévesztésig hasonlít egy közöttünk, sietős léptekkel, magabiztosan haladó, hetyke fiatalra, közelebbről azonban inkább ijesztő. Ugyanis a fiúcska testének egyes részei hiányoznak. A lyuggatott testen átnézve a szétesés és az üresség veszélye sejlik. Ezt az élményt még inkább fokozza az a meglepő részlet, hogy kezében nincs mobiltelefon, csupán hüvelyk és kis ujja széttárásával imitálja a beszélgetést.
Ami Jézus után marad
Az evangéliumban megrajzolt tanítványok hasonló félelmekkel küzdöttek. Eszközként kapják az imádság ajándékát, ám nemigen értik, hogyan használják majd. Teljes életet akarnak élni azzal, hogy Jézus itthagy magából egy darabot. A Szentlélek elküldése megnyugtató számukra, például akkor, ha kutyaszorítóba kerülnek és ellenfeleik kérdéseire nem tudják a választ. Jézus azt ígéri, abban az órában tudni fogják mit válaszoljanak. Úgy tűnik Isten szócsöve a Szentlélek. Akinek ez a szócső megadatik, Isten hangját szólaltatja meg lyukak, hiányok, szétesés nélkül összeszedetten. Jézus az imádságról hasonlókat mond. Az imaközösségből tudjuk, hogy jól úgy tudunk imádkozni, amikor mondatainkat a Lélek adja. Az áradó imádság különös érzés imádkozónak és hallgatónak egyaránt. Őszintén szólva olykor tele vagyunk kételyekkel: vajon szavaim helyénvalók?
Rogate, az imádság vasárnapjának igéjét olvasva olyan érzésünk van, mintha Jézus ezeket a természetesen bekövetkező tanítványi bizonytalanságokat előre tudta volna, hiszen Mesterük arról beszél, hogy elmegy az Atyához, és egy ideig nem is jön vissza. Kérdések törnek elő belőlük. Jézus két eljövetele között mi történik velük? Vajon valóságosan tudnak-e majd Istennel kapcsolatot tartani? És ha igen, milyen formában? Ráismerünk magunkra, mert ezzel bizony a Jézus nélkül maradó gyülekezet kérdéseit fogalmazza meg az evangélium írója. Az imádság ugye nem csupán a széteső személyiséggel küzdő tanítvány képzeletbeli beszélgetése lesz? Ugye lesz valaki a vonal másik végén? János evangélista arra emlékszik vissza, hogy erre Jézus különös szavakat mondott legközvetlenebb barátainak: "Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek." (23.v.)
A ráhangolódás
Az elmélyült imádság egyik ismérve, hogy nincs elkapkodva. Olyan ez, mint amikor valaki nagyon szeretne elaludni, ám épp a sürgetés miatt nem tud. El kell tudni engedni azt a gondolatot, hogy el akar aludni, máskülönben pont ez válik akadállyá. Jézus megtanít bennünket elmélyülten imádkozni. Sokan vágynak erre. Istennel közvetlenül beszélgetni a keresztény hitélet virágba borulása. Akaratunkon túl azonban másra is szükségünk van. Jézus két kapcsolatból indul ki. Magára és az Atyára tesz utalást. Ennek a két kapcsolatnak a viszonya köt össze bennünket Istennel, akit megszólítunk, akinek hálát adhatunk, akihez könyöröghetünk, akitől kérhetünk. Minél többet értek meg Jézus személyéből - sugallja ő maga -, minél inkább krisztusi az életem, annál inkább hasonlít az imádságom az ő imádságaihoz. Azt szeretné, ha imádságunk olyan lenne, amit az Atya nem utasít el.
Az Atya Fia imádságát sohasem utasítaná el, hiszen ők ketten egyet gondolnak, egyet akarnak, ebbe a nagy egyetértésbe Jézus főpapi imádsága már minket is bevon. "Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem..." (Jn 17,22-23a).
Míg a hívő ember reményvesztett pillanataiban azon őrlődik, hogy a feltámadt és mennybe távozó Jézus visszajöveteléig milyen kapcsolati lehetősége maradt Istennel, különösen egy kereső ember, akinek ez még életbevágóbb kérdése, addig Jézus a lehető legegyszerűbben mondja el a megoldást. Az imádság ereje a Jézussal megtörtént azonosulásban van. Aki erre rátalál, megnyugszik, és imádsága minden benne lévő gondolatnál tisztább lesz. Egyszerre lesz sajátja, és lesz Krisztusé. Ez vezet el bennünket ahhoz a gondolathoz, hogy Jézus nevében kérni valamit csakis tökéletes tartalom lehet. Ezzel Jézus azt is elmondja, hogy amit saját eszemmel, erőmmel kérek, nem talál meghallgatásra. Keresztény életünk nyári zápora a helyes imádság. Megannyiszor felüdít. Ráhangolódás ez Isten szent és jó akaratára.
Az Istenre hangolódott tanítvány öröme
Minden helyes imádságot azért tud teljesíteni az Atya, mert az már imádságunk előtt is terve volt. Olyan ez, mint a jó házasság. A feleség szeretne egy jó nagyot sétálni a tóparton az elfoglalt és otthoni munkájába merült férjével, amit egy mondattal jelez is, mire a férj mosolyogva csak ennyit mond: "Már felvettem a cipőmet, indulhatunk." Isten tudja, mi a jó nekünk, nekünk is meg kellene tudnunk, mi a jó nekünk, a beteg édesanyánknak, a kamasz gyermekünknek, szeretett gyülekezetünknek. Buzdítalak titeket az imádságra! Imádkozni jó! Együtt imádkozni még jobb. Óriási szakadékokat tüntet el, szakadásokat gyógyító ereje az egész földkerekén híres.
Végül kiderül, hogy az imádság nem a széteső ember délibábja, hanem a hiánytalansággal megajándékozott tanítvány életének öröme. Ez ad egy mégis magabiztosságot az alázatosan Isten felé forduló énünknek, amely belép egy olyan világba, ahol már nem a steril logikai rendszerek, hanem a krisztusi logikába vetett hit bizonyossága uralja a szót és a jövőt.
Ámen.