Nagycsütörtök
Szentendre, 2017. április 13.
/2Móz 12,1-11
EÉK 303, 4, 304, 308, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Sietős
Keresztény Gyülekezet, Testvéreim az Úr Jézus Krisztusban!
Egy személyes élménysorozattal szeretném kezdeni a nagycsütörtöki igehirdetést. Nagycsaládban nőttem fel, szüleink mind a hatunkat arra neveltek, amire mi is ösztönözzük gyermekeinket: a napi háromszor megterített asztal három nagy lehetőség az együttlétre. Mégis, feleségem, Janka még nagyobb családjában éltem meg az ebéd utáni ottfelejtjük magunkat az asztalnál békés, meghitt együttlétét, az asztal tizenkettedik székén ülve, talán épp a két család vérmérséklete közötti különbség miatt. Beszélgetni, odafigyelni a másikra, kérdezni, hozzátenni, süteményezni egy illatos délutáni kávé mellett, szunyókáló gyermekekkel az ölünkben a szabadság minőségi megélése.
Ma egy egészen másfajta terített asztalról olvasunk, ma egy egészen másfajta vacsorára emlékezünk. Tulajdonképpen ez az asztal meg sincs terítve, hiányzik az asztalt díszítő kellékek sora, a több fogás, a fogások közötti ejtőzés, az egész délután a miénk kényelme. Siető hentes asszonyokat és férfiakat látunk magunk előtt, akik az egyéves, hibátlan bárányt, vagy kecskét gyorsan vágják le, dolgozzák fel és sütik, majd eszik meg az időigényes kelesztést nélkülöző kovásztalan kenyérrel és némi keserű fűvel; állva, mint akiknek épphogy csak egy falatnyi idejük van, akár egy gyorsétteremben. Hiszen útra készülnek, a szabadulás útjára, a jól ismert exodusra. Mert Egyiptomból csak menekülni lehet, Egyiptomból csak kirohanni lehet, Egyiptomból futó léptekkel csak messzire, nagyon messzire érdemes menni, alsó hangon az ígéret földjéig.
Nagycsütörtök meghitt estéjén hogyan kapcsolódik ez össze a mi úrvacsorai szokásunkkal? Mi lehet ilyen sietős nekünk? Hová mehetünk sietve, mi, úrvacsorai közösség, akik Jézussal, mint ártatlan báránnyal, az ő vérével élünk és a másik jelképet a kovásztalan kenyér falatnyi jelképét vesszük magunkhoz? Hová siethet a mi gyülekeztünk?
Mai istentiszteletünkön itt van mind a hat Húsvét hajnalban keresztelkedő és konfirmálkodó felnőtt testvérünk. Ha nekik kellene elmondani, mit élsz át az úrvacsorában, milyen szavaid lennének?
Gondoljuk csak végig! Előbb meghallgatjuk a Tízparancsolatot, felelünk a gyónási kérdésekre: Vallod-e ...? Bánod-e ...? Megbocsátottál-e ...? Igyekezel-e ...? Hiszed-e ...? Bűneinket megbánjuk a gyónó imádságban: Vallom előtted, szent és igaz Isten ..., majd kapjuk a feloldozást Isten erre elhívott szolgájának tolmácsolásában. Meghallgatjuk a szerzési igéket, és a gyülekezet látja, ahogy a lelkész felemeli Jézus testét jelentő ostyát és vérét jelentő kelyhet.
Kijövünk, sorba állunk, megvárjuk egy-egy kör térdeplését, majd mi következünk, alatta Flóra halkan játssza a koráldallamokat. Térdelés közben érezzük, ahogyan a szavak elérnek, hatnak: Vegyétek, egyétek, igyatok ebből mindnyájan .... Az ostya a miénk lesz, a borral eggyé válunk. A korty és a falat várva várt pillanatai ezek. Aztán érkezik egy ige és az áldásra emelt kéz egyszerre, majd helyre megyünk és megvárjuk a többi testvér úrvacsoravételét. Mi ebben a sietős? Hol van a párhuzam az Egyiptomból való menekülés és a meghitt úrvacsorai közösség között?
Nehéz erre mit mondani, mégis akad itt valami, ami sürget minket.
Csodálom azokat a mesterfotósokat, akik egy-egy erdőben, vagy sivatagban képesek órákon át szinte mozdulatlanul figyelni, hogy az épp arra tévedő állatot lencsevégre kapják. Ha egy ilyen fotós nem elég kitartó figyelemmel és másodpercre készen várja a pillanatot, ujját az exponáló gombon tartva, jó eséllyel elmulasztja megörökíteni az áhított képet, amit csak újabb hosszú várakozás után, szintén váratlanul tud megismételni, ha egyáltalán ez lehetséges.
A legyen lámpásotok meggyújtva, legyen derekatok felövezve jézusi figyelmeztetés is erről szól. Mert sokszor villanásszerű Isten Lelkének fuvallata. Ha nem vagyok kész befogadni, elmulasztom. Az úrvacsorát előkészíteni hosszú folyamat. Akár évekig, vagy évtizedekig is eltarthat. Nem feltétlenül az első úrvacsoravételről beszélek. Ugyanis van úgy, hogy irdatlan hosszú és nehéz út vezet a haragtól a megbocsájtásig, a szembenállástól a kiengesztelődésig, a gyűlölettől a szeretetig, amit egyedül Isten tud lerövidíteni. Ugye voltál már úgy, hogy valamit nagyon hosszú ideig cipeltél és szerettél volna tőle megválni, de nem tudtál. Vagy vágytál valamire és sokáig nem kaptad meg. Nem tudjuk sem az órát, sem a napot, sokszor a hogyanját sem annak, amit Isten aztán egyszer csak megad. De ha valaki nincs felkészülve rá, nagy valószínűséggel elmulaszthatja a csodát, és újabb hosszú várakozás elé nézhet.
Értjük-e, hogy ha nem sietünk rendezni dolgainkat emberekkel és Istennel, lehet, hogy kicsúszunk az időből? Ezen az oldalon utolérhet minket a pusztulás, a rossz érzés, a félelem, a túloldalon pedig olyan távol maradhat tőlünk az ígéret földje, hogy végül nem lesz sem időnk, sem erőnk odaérni. Ez nem is hitünk kérdése. A hívő ember is lehet vak és érzéketlen a változásra. Úrvacsorázni is lehet a változás és változtatás igénye nélkül, húsvétot is ünnepelhetünk rutinosan, családiasan, hosszú finom ebéddel, nagy beszélgetésekkel a lényeg nélkül.
Nagycsütörtökön valahová sietünk.
Annak idején a fogságban lévő zsidóság vándorbottal a kezében, útra készen ette meg a pászkát, és a bármelyik percben indulhatunk feszültségében várta a szabadulás kezdetét és kiteljesedését.
Az Isten Fiát még mindig váró zsidók Húsvétjuk ünnepén, a széder esten résnyire nyitva hagyják az ajtót, hogy emlékeztessék magukat: a Messiás bármelyik percben betoppanhat.
Talán furcsán hangzik, de kifejezetten örömöt és nagy-nagy hálát érzek, amikor komoly beteghez, vagy haldoklóhoz hívnak, hogy úrvacsorát vigyek neki, legutóbb (Dely) Ernő bácsinak. Ha a lélek kész, de a test erőtlen az nem baj. Csak fordítva ne legyen! Kifejezetten szeretem és többek között azért is vagyok lelkészként mindig elérhető, hogy ha valakinek szüksége van bűnei bocsánatára, arra, hogy Krisztussal egy legyen hétköznap délelőtt fél 10-kor, vagy szombat este háromnegyed kilenckor tudjon élni ezzel a szentséggel. Legyen derekatok felövezve - mondja Jézus a tanítványoknak. Legyetek készen!
Ezért bátorítok mindenkit a minél gyakoribb úrvacsoravételre. A minél gyakoribb úrvacsoravétel alakítsa ki bennünk az alapos, elmélyült felkészülést, hogy már szombat este gondoljak arra, hogy mire készülök a vasárnapi istentiszteleten.
Azzal kezdtem, hogy gyermekeink életében is be szeretnénk vezetni a nyugodt asztalközösséget, hogy ne a fél lábbal az asztalnál, fél lábbal a játékban vagyok megosztottsága alakuljon ki náluk, hanem az asztalközösség értéke és öröme.
Lesz majd egy asztal, ahonnan senki sem akar majd felállni, mert már semmi sem csábít el minket. Ez az asztal elég nagy lesz ahhoz, hogy körülötte mindannyian elférjünk. Ehhez az asztalhoz az úrvacsora megterített asztalán keresztül vezet az út. Ehhez a vágyott közösséghez ma is közelebb kerülünk, ha csak egy arasznyival is, de közelebb.
Ámen.