Vízkereszt ünnepe utáni 3. vasárnap
Szentendre, 2017. január 22.
/Mt 8,1-13
EÉK 70, 2, 384, 374, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Ki az Úr?
Keresztény Gyülekezet, Testvérim az Úr Jézus Krisztusban!
Két civil ember, két hétköznapi beteg, két harmadosztályú figura, két pótolható, bárkivel, bármikor helyettesíthető, elhanyagolható személy, akik neve senki, akik a semmiből bukkannak elő, és azt sem tudjuk, hogy ezek után mi lesz velük. Az evangélium két rövid történetének mégis ők a főszereplői, ugyanakkor Jézus, mint mindig, marad kulcsszereplő.
Két szörnyű kínokat elszenvedő beteg, két egészségről álmodozó szerencsétlen, két kudarc peremén billegő, lemondó, magatehetetlen, megfáradt lélek, akik fél lábbal már a sírban vannak. Jézus elé mégis ők kerülnek.
Kik ezek az emberek és miért nekik van ekkora szerencséjük?
Nincs rá bizonyítékunk, hogy Jézus értékes embereket gyógyítana. Azt vesszük észre, hogy inkább választja az értékteleneket, pontosabban azokat, akik értéktelenségükben őt értékelik. Jézusnak valahogy a legtöbb gyógyítási történetben alapfeltétele volt a gyógyulni, vagy gyógyíttatni kívánó teljes bizalma. Olyan bizalom, amire ő épít. Már hogyne lenne szüksége erre! Hogyan legyen Istene annak, aki nem is hisz benne? Vágyakozó embereket gyógyít. Fura, de még ezt a vágyat is ő maga kelti bennük. "Bárhova futnék te utolérsz engem. / Egy menekvés van, hozzád térni." (431,1) - énekeljük egyik énekünkben. Isten kikerülhetetlen. Mi csak azt gondoljuk, hogy ő olykor-olykor tűnik fel, aztán meg eltűnik a ködben.
A leprás hite, a százados hite, talán még a szolga hite is szilárd belső eltökéltség Jézus gyógyító hatalma mellett. Mi a hit? Biztosíték nélküli bizonyosság. Híd, amely a jelent, amiben vagy, összeköti a jövővel. Átíveli e kettő közti szakadékot. Úgy is mondhatnánk: a rosszból a jóba vezető utad. A hit hajtóerő, aminek kettős célja van: egyrészt a benned lévő energiákat felszabadítja és saját tartalékaidat aktiválja, másrészt mindazt megteszi, ami ezen felül szükséges. A hit a félénkségből a magabiztosságba vezet. Így jutunk el két történetünkhöz, mint csodához.
"Uram, ha akarod, megtisztíthatsz." (2.v.) Remegve elmondott mondat ez. Nem kér, csak megállapít. Ha akarod. De vajon akarod-e? Vagy ennyit rendeltél el felőlem? Megteheted, hogy megmentesz. A föld egyszerű gyermeke vagyok, de te így is foglalkozol velem. Ki tudsz rántani a világ torkából, csak egy szavadba kerül. Centiknek és millimétereknek vagy Ura a műtétnél, centiknek és millimétereknek vagy Ura az autópályákon, a kisujjadban van ez a világ. Uram, ha akarod életben tarthatsz, ha akarod, magadhoz veszel.
Az ószövetségi Naámán történetében senki sem mondta ki, ha akarod Uram, nem egyedi eset. Az Úr olykor egészen kis dolgot kér tőlünk csodájának véghezviteléhez. Naámán története egy kislánnyal, felesége szolgálólányával kezdődik és mindösszesen hét mosakodással végződik. E kettő között ott a hit. Hit nélkül sem a kislány nem szólt volna úrnőjének, sem a bélpoklos Naámán nem fürdött volna meg a Jordánban. Naámán hite nekigyürkőzött értelmének és birkózni kezdett a gyógyulásért.
Én már voltam úgy, hogy elkezdtem magyarázni Istenek, hogy ez nem lesz elég, valami nagyobb kellene, több. Uram, rossz az időzítés, nem a megfelelő embereket hoztad elém. Konkrét esetek jelennek meg előttem: Isten egyetlen mondatot mondatott velem és sok órás fölösleges beszélgetéstől kímélt meg; öt percre kellett leülnöm imádkozni hittel a sok órányi kétkedő imádság helyett; el kellett fogadnom, hogy nem a világ szemében alkalmast választotta ki Isten, hanem aki magát is alkalmatlannak tartotta; azt hittem valamiről, hogy kellek hozzá és kiderült, hogy egyáltalán nem. "Legyek a délibáb, mely megjelen, / és nem kérdi, hogy nézik-e, vagy sem..." halljuk Reményik Sándortól.
Gondolom nem vagyok egyedül azzal a töprengésemmel, vajon hogy lehetek hasznos Jézus számára? Haszontalan kereszténynek lenni dühítően rossz érzés.
Mostanában sokat mondogatom az egyik barátomnak, amit ma már Páltól hallottunk: "Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a rosszat a jóval." Nem is olyan rég jöttem rá arra, hogy Isten épp így akar engem használni ebben a világban. Ne engedjek a rossznak, a kívánságoknak, a hiábavalóságoknak, az indulatnak sőt, revansom legyen a jó. Nem könnyű. Különösen akkor nem, ha a jóért újra rosszal fizetnek. Meddig mehet ez így? Meddig van értelme a rosszra jóval válaszolni? Mindhalálig!
Egy szerzetestől hallottam: "Isten nem azért szeret benneteket, mert jók vagytok, hanem azért vagytok jók, mert Isten szeret benneteket." Számomra ebben oldódik meg a feszültség. A magamból kipréselt jó és az Isten adta jó közötti feszültség.
Egy férfi elégedetlenkedett a felesége miatt és panaszkodott a barátjának, mindennek elmondta a nadrágot viselő asszonykát, majd egy idő után megkérdezte barátját: Na, és nálatok ki az úr a háznál? Isten - felelte a barát.
A pogány százados házában nem ő volt az Úr, hanem Jézus. A leprás életében nem a betegség volt az Úr, hanem Jézus. Naámán, az arám király hadseregparancsnokának fejében többé nem a kard, a hatalom volt az Úr: "Most már tudom, hogy nincs máshol Isten az egész földön, csak közöttetek." (2Kir 5,15b) Ki az Úr nálatok?
Ámen.