Vízkereszt ünnepe utáni 2. vasárnap
Szentendre, 2017. január 15.
/Jn 2,1-11/
EÉK 331, 1, 360, 312, 11

Horváth-Hegyi Olivér

Delfin, taxisofőr, esküvő

Ünneplő Gyülekezet, Testvérim az Úrban!

Egyszer egy turistákat szállító hajó kifutott a nyílt tengerre, hogy delfinnézőbe vigye a kíváncsi embereket. Amikor már elég messze voltak a parttól, a hajóskapitány leállította a motorokat, hogy a hajó körül ugrándozó delfineket megcsodálhassák. Az egyik utas egy almacsutkát dobott a vízbe, amit a delfinek lökdösni kezdtek az orrukkal. "Milyen játékosak!" - mondták a turisták. "Nem játszanak vele, - jegyezte meg a kaptány - hanem meg akarják menteni. A delfinek tudják, hogy bár a vízben van a táplálék, éltető levegő csak a víz felett van. Ezért akarják az almacsutkát, a labdát, vagy bármit a víz felett tartani."

János evangélista úgy élte át Jézus eljövetelét, földi forgolódását, csodáit, köztük a kánai menyegzőt, mint a sötét világba érkező világosságot. Vízkereszt ünnepe után még mindig ez a felismerés a vezérfonalunk. Nincs az a mentális, anyagi, szellemi állapot, gyermek, vagy szülő, házastárs, vagy barát, aki pótolhatná a levegővételt. A levegővétel spirituális életünkben nem más, mint a hit. A mindennapok hosszaiból feljönni a víz felszínére és levegőt venni, vagyis újra meg újra megerősödni a Krisztusi hitben az élet feltétele. Lehet élni e nélkül is, de minek? A kánai menyegző történetében néhányan eljutnak a dolgok legmélyére: "A hit látja a csodát, a csoda megerősíti a hitet." (Lenkeyné Semsey Klára) Jézus első csodatétele a kereszténység egyik oszlopa. Sokszor térünk ide vissza, az elsőhöz, mert innentől a Jézust körülvevők nem csak követik őt, hanem hisznek benne.

Az emberek a hétköznapi Istent keresik. Nem gondolom, hogy azért, mert a Mindenhatót nem tisztelnék, vagy ne félnék. A hétköznapi Isten érthető Isten.

Egy lelkészbarátomtól hallottam egy másik lelkészről, aki kiégéséről, a burn out-járól panaszkodott. Már nem tudok őszintén imádkozni, réges-rég nem éltem át azt, amiről beszélek, megfáradt a hitem, nem tapasztalom meg Istent és ezt már a gyülekezet is észrevette. Lelkészbarátom megkérdezte a megfáradt kollegáját: Történt-e mostanában valami olyan, ami megrendített téged? A kiábrándult lelkész savanyú egyhangúsággal mesélte, hogy 10-ik házassági évfordulójukon felesége meglehetősen extra kérése az volt, hogy láthasson egy sivatagot. Elmentek Chilébe és az egyik nap egy helyi vállalkozó szellemű taxisofőr jóvoltából az Atacama sivatagba egy csodálatos estét töltöttek. A naplementében döbbent rá, hogy az élet drámai, de mégis szép. Amikor a visszafelé vezető úton kiderült, hogy a 10. házassági évfordulójuk van, a taxisofőr örömében meghívta őket a kedvenc kávézójába. Ez a kedvesség sokkal inkább megrendített engem, mint maga a sivatag.
"Milyen az az Isten, aki e mögött az élmény mögött van?" - kérdezte a lelkész barátom. A hosszú elgondolkodó csönd után ez a válasz érkezett: Ebben az élményemben Isten úgy tűnt fel nekem, mint egy kávészagú chilei taxisofőr.

Isten sokféleképpen közelít. Amikor elküldi egyetlen Fiát, mielőtt megváltaná a világot, csupa hétköznapi ember, csupa hétköznapi helyzetébe csöppen bele és teszi a legegyszerűbb dolgokat.

Egyszer egy fiatal férfit egy esküvőre keveredett. nem őt hívták meg, hanem a baráti körét, így egy kicsit potyavendégként érezte magát, de ez egyáltalán nem zavarta. Az ételek finomak voltak, a zene kedvérevaló, az asztaltársaság kellemes és baráti volt, sok új témáról volt szó, amit azelőtt még nem hallott és a legműveltebb asztaltársat fogta ki, akit nemrég ismert meg és akivel hosszan beszélgettek hétköznapi és nem hétköznapi felismeréseikről. Egyszóval remekül érezte magát. Már jócskán benne voltak az ünneplésben, amikor beszélgetőpartnerének odasúgtak valamit. Ő folytatta a lakmározást, ám a következő pillanatban már azt látta, hogy a mosakodáshoz szükséges nagy 40 literes kővedrekbe merítik bele a boroskancsókat. Elképesztő fura helyzet volt. Asztaltársai lemerevedtek a csodálkozástól, volt, aki megijedt, volt, aki felállt és a szolga kezéből kivéve a kancsót belekortyolt, mert nem hitt a szemének. A művelt, kellemes asztaltársat figyelte mindenki. A szemek nem mozdultak.
Ez a fiatal férfi, legyen neve akár János, akár Tamás, vagy Jakab, mindegy, ettől a perctől kezdve megértette elhívásának értelmét. "Nekem egy olyan Mester mellett lett helyem, aki több, mint hétköznapi ember, mégis itt ülök és eszegetek, beszélgetek vele."
El tudod hinni, hogy Isten ma is ilyen egyszerűen jelenik meg nálad? Hogy ezer arca van, amelyben hozzád lép, felemel, vígasztal, egyszóval segít.

Luther így imádkozott: "Lásd, üres edény vagyok, Uram! Tölts meg! Gyenge vagyok a hitben. Erősíts meg!"
A kővedrek borral teltek meg, hogy a násznép ne maradjon e nemes nedű nélkül, s az öröm még nagyobb legyen. Milyen evilági! Igen, mert Jézus e világba jött. Ahogy tegnap felnőtt konfirmáción beszélgettünk Istenről: ő nem elvont fogalom akar lenni, hanem közöttünk élő, és ránk hatással lévő Isten, aki a fogyatkozó hitű lelkész életében egy chilei taxisofőrön, a gyászban egy telitalálatos mondaton, a családi sétán a hóesésben, az istentiszteleten minden érzékszervünkön keresztül találkozni akar velünk - miattunk. A tanítványoknak szükségük volt a halászhálók és vámszedő asztal elhagyása után bizonyosságra: az, aki elhívta őket valóban Isten, még ha ember arca, emberi beszéde, emberi élete is van. Erre nekem is, neked is szükségünk van. Isten fantáziája kifogyhatatlanul gazdag és megkapó. Nyisd ki a szemed, higgy a szemednek és látni fogod!

"Tedd, hogy igazán örülhessek, / Magamtól megmenekülhessek." - írja Reményik Sándor: Idegen vendég a kánai menyegzőn című versében.
Tedd Uram csodáidat, hogy tudjak hálát adni és örülni az életnek, a télnek, a vasárnapi ebédnek, a jövő heti munkának, a gyermekemnek, annak, hogy veszteségemben is gondoskodsz az örömről és mindig van egy taxisofőr, mindig van egy menyegző, és delfin.
Ámen.