Szentháromság ünnepe utáni utolsó előttit megelőző (Ítélet-) vasárnap
Szentendre, 2016. november 6.
/Jób 14,1-17/
EÉK 497, 10, 495, 475, 311, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Ítélet helyett élet
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ahogy ilyenkor nálunk családi szokás a héten az őszi szünetben a kötelezően kedvelt Mendelsshon Reformáció szimfóniája mellett többször meghallgattuk Mozart, Verdi és Fauré Requiemjét. (Mind nagyszerű muzsika!) A 13. századi ferences szerzetes, Celanoi Tamás drámai szépséggel írta meg a híres sequentiát, a Dies irae-t. A harag napja az utolsó ítélet mozzanataival foglalkozik. Verdi Requiemjében ezt a részt úgy komponálta meg hogy a Rex tremendea maiestatis Rettenetes ítélő fejedelem félelemtől remegő, egész kórusos monumentális borzalommal megszólaló strófa előtt a kétségektől, kételyektől, elveszített reménytől átszőtt, visszafogottságot és alázatot sejtető versszak szólal meg egy finom szoprán-alt-tenor trióban, ahogyan az ember majd Isten előtt áll egy szál magában: "Én szegény ott mit beszéljek? / Pártfogómul kit reméljek? / Hol a szent is alig él meg?"
Jóbot ilyen kételyek, kétségek gyötrik, de nem az utolsó ítélet miatt. Harcol. Túlvan a legrosszabbon. Legalábbis ezt érzi. Megjárja a poklot. Legalábbis így tekint vissza. Emlékszünk a törtnet kezdetére. A Sátán kikéri magának az istenfélő, kegyes, hívő, jómódú Jóbot, hogy megpróbálja, meggyötörje, megtörje, kifacsarja, és a végsőkig elmenjen: gyűlölje meg Istent a tagadásig. Jób a legfájóbb veszteségekkel küzd: gyermekei, háza, vagyona elveszett, egészsége megroppant, testénél csak lelke fáj jobban.
A fákat nézi. Látja, hogyan hajt ki a vihar által derékba tört, és élni akaró növény, a kiszáradt, élettelennek tűnő gyökér, ami a víz illatától képes feltámadni. A mai ember szívesen belekapaszkodna ebbe a halvány reménysugárt felvillantó képbe, de Jóbnak ez is képtelenség. Csak a fának van reménye. Azt érzi, neki más az osztályrésze. Betegségét, csüggesztő helyzetét Isten ítéleteként fogja fel. Az utolsó ítélet számára most nem lényeges, mert sokkal inkább maga a betegség és a szenvedés az ítélet. Jób felfelé kiáltásában az utolsó szalmaszálba próbál kapaszkodni: "Van-e tiszta ember tisztátalanság nélkül? Nincs egyetlen egy sem." (4.v.)
Mai igénk egyik üzenetéhez érkeztünk. Míg a természetben természetes az újjáéledés, akár csak a víz halovány megneszelése után, az ember számára a feltámadás nem természetes. Ez bizony természetfeletti. Viharok, jégkárok jönnek és mennek, törnek és zúznak, ahogyan két évvel ezelőtt a Pilis erdeiben láttuk és most látjuk, ahogyan újjáéled, és újra zöldell az erdő, az szenvedésben lévő ember nem érzi a párhuzamot. Jób látott már kettéhasadt, de rügyet hozó fát, de meghalt és feltámadt embert soha.
Álmainkból ismerős lehet az a nyomasztó érzés, hogy nem valahonnan nem tudunk kiszabadulni, valaminek nincs vége, mert végtelen csapdába estünk. Rémálmainkban ugyanezt érezzük, csak éber állapotban, amit egy idő elteltével nehezen tolerálunk. A szenvedés, mint állapot utat akar törni. A szenvedésből ki akarunk törni.
Ezzel igénk második üzenetéhez kanyarodunk. Jób úgy érzi, a holtak hazája, az ószövetségi se’ol zsidó hit szerint a legnyugodtabb hely lenne számára az egyetlen menedék Isten haragja, büntetése elől. Legszívesebben eltűnne Isten orcája elől, hogy egy kis időt nyerjen, amiben össze tudja magát szedni. A hívő ember számára érthetetlen, de Jób kérése, hogy maga Isten rejtse el a holtak hazájába saját ítélete elő. Ilyen Mindenhatónak ismeri Istent.
A nehéz helyzetben lévő ember kapálózásai ezek. Ötletel, csakhogy egy kis enyhülést hozzon magára.
Tisztában vagyok vele, merészen, de így képzelem el a pokol felé menetelők vészkijárat keresését. Időt kérnek, hogy józanul végiggondolhassák a menekülés útját és megoldásokat keressenek. Csakhogy a megoldást előtte kínálja tálcán Isten. Az Isten nélküli helyen hiába a kiáltás.
Jób azonban még nem tart itt. Sőt! Mint régóta szenvedő ember, gondolatban odáig jut, hogy a végtelen hosszúságúnak tűnő gyötrelmes napok akkor érnek véget, amikor az elrejtett, elbújt, időt kérő Jób után Isten kezd vágyakozni.
Gondoltál-e már arra, hogy annyira sokáig nem fordul feléd Isten, hogy már neki is kezdesz hiányozni? Biztosan mindenki érezte már azt, hogy fájdalmával, gondjaival egyedül maradt. Nem érti senki, se barát, se gyerek se nő, se férfi, senki, senki itt a világon.
Gondoltál-e már arra, hogy Jézust épp ezért küldi el Isten? Hogy legyen valaki, aki megérti az embert, akit az emberek is megértenek.
Eljutottál-e arra a felismerésre, hogy az egész Biblia, a kereszténység üzenete erről akar meggyőzni téged? Az ítélet kegyetlen tapasztalat, különösen, ha azt már ebben a földi életben elővételezni véljük, de csak akkor ítélet, ha nincs, aki megbocsásson.
Az ige harmadik üzenete ez: egy batyu, amiben minden istentől elválasztó dolgom, dolgod benne van és ezt az összegyűjtött és megtömött batyut Isten lepecsételi, amiből kis sem lehet venni semmit és bele sem lehet rakni semmit és Ő örökre eltenné. Jób szenvedésének megszűnését ebben látja. Mindennél jobban szeretné elkerülni Isten haragját, ítéletét, mert annál borzalmasabb nincs. De Isten itt még nem segít neki.
Az ítélet elől menekülünk. Krisztus megérkezésével az emberiség megtudhatta, hogy Isten nem elítélni jött a világot, bosszút állva minden bűnünkért, hanem megmenteni.
Megmenekülni pedig csak az tud itt és most, aki élni akar a bűnbocsánatból, összeszedve és letéve azt a batyut. Ítélet vasárnapja nem ijesztgetni akar minket, hanem tekintetünket a keresztre akarja szegezni, mert "most van a kegyelem ideje, most van az üdvösség napja". (2Kor 6,2b)
Ámen.