Szentháromság ünnepe utáni 17. vasárnap
Szentendre, 2016. szeptember 18.
/Ef 4,1-6/
EÉK 446, 9, 296, 475, 307, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Elhíváshoz méltó élet
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Életem egyik legmeghatározóbb pillanatát a nyíregyházi nagytemplomban éltem át 2003. július 5-én. Lelkészszentelésem liturgiájának megrendítő részénél félszáz lelkésztársam sorban jött, hogy egy-egy igével és kézrátétellel útra bocsássanak. Legjobb barátom, kebelbarátom a római levélből választotta a legrövidebb áldó igét: "Isten elhívása és ajándékai visszavonhatatlanok." (Rm 11,29) Ebben a szent pillanatban minden más elhangzó ige elhalványult. Ott és akkor értettem meg, milyen sors vár rám. Egy korszak lezárult, ami az én elképzeléseim korszaka volt és új időszámítás kezdődött. Számtalanszor éreztem, milyen rettenetesen nehéz teher, de egyben gyönyörű élet vár rám. Félelmetes Luther kabátot viselni és emberek előtt képviselni, tolmácsolni az egy igaz Istent, ám ez az ige végérvényesen helyre tett két addig is sejtett felismerést.
Egyrészt, ha Isten hív, elhív, az az ő döntése, ennek feladását végtelen nehéz kimagyarázni, másrészt a tőle kapott ajándékok maguktól nem fognak elveszni, mert ezek tőle vannak.
Nem csak Pál apostol bámulatosan jól megfogalmazott gondolata szerint, hanem a gyülekezettel beszélgetve tapasztalom, hogy ti is kaptatok elhívást. Isten elhívott egy olyan életre, amelyet nem lehet és nem is szabad következmények nélkül folytatni. Nem az egyház találja ezt ki, hiszen akkor egy civil közösség lennénk. Nem vagyunk civil közösség. Mások vagyunk. Másságunk az elhíváshoz méltó élet öt alaptulajdonságában ragadható meg, úgymint: alázatosság, szelídség, türelem, egymás elviselése és szeretet. Nagyon örülök, hogy ezen a vasárnapon erről hirdethetem nektek az Úr üzenetét, hiszen az előttünk álló héten kis közösségeink, a csoportok újra találkoznak és gyülekezetünk felügyelő- és presbiterválasztás előtt áll. Újra elkezdjük gyakorolni, milyen egymás jó és kevésbé jó tulajdonságait érzékelni. Egy közösségben óhatatlanul sokfélék, de mégiscsak egy test, a Krisztus testének tagjai vagyunk. "Testvérekként kell hát / Szeretetben maradnunk." - énekeltük. EÉK 446,3
A gyülekezet elöljárói, vezetői pedig járjanak elől a felsorolt tulajdonságokban! Nem tökéletes felügyelőt, presbitereket keresünk, de olyanokat, akik elfogadóak és elfogadottak, akik a gyülekezetnek segítséget nyújtanak és segítséget várnak el, akik őrzik a Lélek egységét a békesség kötelékével. A gyülekezeti választásnál nem feltétlenül kell egyetérteni a személyekben. Éppen ezért most mindannyiunknak oda kell figyelni, hogy ne legyen sértődés, pártoskodás, hanem tudjuk elfogadni a gyülekezet akaratát, amikor új elöljárókat választunk meg. A gyülekezet minden tagja, lelkészestül éljen elhívásához méltóan! Így nézzük sorba, miket ír az apostol.
Alázatosság. Az antik világban egy megvetett tulajdonság volt. Egy magára valamit is adó antik ember nem volt helyeslő, vagy dicsérő, másokat elismerő, mert úgy tartották, hogy ezzel ő maga sérül. A meghajló, alárendelt, leuralt rabszolgák jellemvonása volt az alázatosság, ami a szabadok számára elképzelhetetlen volt. Pál így arra utal, hogy a Krisztus által elhívott ember mások értékeit, eredményeit elismeri, és ezt nem rejti véka alá.
A második a szelídség. Görög filozófiai értelme szerint az arany középúton járó embert jellemezte. Kevésbé jelentette a józan, szélsőségektől mentes magatartást, sokkal inkább az erősek finom viselkedését. Szelíd volt az, aki képes erején uralkodni. A krisztusban szelíd ember erejét sohasem használja fel mások kárára, akkor sem, ha ennek lehetősége a kisujjában van. Talán kevesen figyeltek fel arra, hogy az Ószövetség Mózest ismeri, mint szelíd embert, amikor Isten megerősítette őt vezetői feladatában: "Ez a Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb." (4Móz 12,3).
De Jézust is ilyen alázatosnak és szelídnek látjuk. Ha őt követjük, nem kellene nekünk is hozzá hasonlóvá lennünk?
Türelem és egymás elviselése kéz a kézben járnak. Azt vettem észre, hogy ha mi felnőttek ezt gyakoroljuk, akár itt, istentiszteleten a hangosabban éneklővel, a későkkel, szeretetvendégségeinken a sokbeszédűvel vagy épp szótlanabbal, utcai találkozásnál a kellemetlenebb társunkkal, balatonszárszói hétvégénken közös étkezéseknél, gyermeknevelés közben, kiscsoportjainkban a más véleményen lévővel, akkor gyermekeink ezt tanulják meg és ők maguk lesznek tükreink. Egyáltalán nem mindegy, milyen lesz a szentendrei gyülekezet 20 év múlva. Leginkább olyan, amilyenek mi vagyunk. Egymás kölcsönös elviselése nélkül egyetlen közösség sem marad fenn. Ennek összefoglaló szava Pál utolsóként említett tulajdonsága, a szeretet. A mi gyülekezetünkre mennyire jellemző a szeretet? Te szereted ezt a közösséget? Érezhető, látható, hallható ez?
Pál a felsorolás végén utal Isten, a Szentháromság egységére. Egy az Isten, így annak a közösségnek is egynek kell lennie, ami őbenne jött létre, amit az ő Lelke tart össze, még ha színünk annyi is, mint őszi erdőben a levél.
Szeressétek ezt a gyülekezetet! Ma arra emlékeztet bennünket az ige, hogy együtt tanuljuk meg, hogyan lehetünk egymást szerető, egymást megbecsülő, egymást tisztelő közösség. Legyünk elhívásunkhoz méltóak, hiszen "Isten elhívása és ajándékai visszavonhatatlanok."
Ámen.