Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnap
Szentendre, 2016. augusztus 28.
/Lk 17,11-19/
EÉK 47, 10, 58, 373, 293
Horváth-Hegyi Olivér
A hit ösztönző erő
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Luther Márton teológiával töltött idejének jelentős részét arra fordította, hogy a hit és a cselekedetek összefüggésére megnyugtató választ kapjon. Ugyanis nem tudta elfogadni, hogy hit nélkül/helyett, az ember cselekedeteivel piros pontokat gyűjtve, Isten előtt kedvezőbb vagy a legkedvezőbb helyzetbe jutva halála után egyenes ágon jusson tovább a mennybe. Luther fejében nem volt bizonyítható az a tétel, miszerint a jó ember a mennybe, a rossz ember pedig a pokolba jut. Ráadásul számára a hit hangsúlyozása sokkal többet jelent, mint a cselekvés indítékát, a jó és a rossz közötti mérlegelést, az Istentől megajándékozott és felszabadult ember önként és hátsó gondolatok nélkül megcselekedett jótetteit. Reformátorunk felismerésében a hit az az ösztönző erő, amely a hívő embert olyan hálás életre készteti, amely Istent dicsőíti és a felebarát javát szolgálja. (Reuss András)
Erről az ösztönző erőről és a háláról szólnak a mai igei gondolatok.
Először azt érdemes megvizsgálni, miként viselkedett a visszatérő leprás, aki miatt Lukács fontosnak tarthatta ezt a gyógyítási történetet is lejegyezni. Viselkedése példaértékű. A hálás, meggyógyult leprás paraszolvenciája (a latin szó szószerinti fordítása: megoldása) nem drachmában mérhető, hanem szavakban. Mindössze ennyit mondott: köszönöm. Ezt persze a kor vallási szokásainak gyönyörű mozdulatával is kifejezte: Jézus elé borult és dicsőítette őt. Innen kicsit giccsesnek tűnhet, de fogadjuk el, hogy talán ma sincs kifejezőbb hálaadási forma, mint a leborulás. Gyakorlatunkba vissza lehetne hozni ezt. Úgy vélem, nekünk is könnyebb lenne átélni a hálát, hogy nem sajnálva öltönyünket, harisnyánkat le-leborulunk az előtt, aki gyógyít testet-lelket. A történet további pikantériája is megjegyzendő: a leprások között van legalább egy samáriai, akik más "felekezethez", a "garizim-hegyi egyházhoz" tartozik saját papokkal, különálló vallási élettel, Jézus mégis a zsidó paphoz küldi mindnyájukat.
Prőhle Károly evangélikus teológus azt írja, hogy "a hit csak a hálával lesz teljessé és maradandóvá." Ezt igazolja Ábrahám története, aki kisebb alkuban azt ígéri, hogy "ha vele lesz Isten, és megőrzi az úton, lesz mit ennie és lesz mivel ruházkodnia és békességben térhet vissza apja házába, tehát egzisztenciális és mentális biztonságban élhet (emlékszünk, miután Ézsaut jól becsapta egy tál lencsével és elvette tőle az elsőszülöttségi jogot), olyan hálás lesz Istennek, hogy minden szerzett java 10%-át Isten céljaira fordítja. Ez azóta is irányadó.
Ez különböztette meg a visszatérő meggyógyultat a másik kilenctől, no meg az, hogy ő nem tartozott közvetlenül az Isten szeretetét kisajátító zsidó néphez, ami kellő fricska lehetett, harmadszorra pedig az, hogy bár mind a tízen egészségesen visszatérhettek szeretteikhez, egyedül ez az "idegen" lett új ember. A hálás ember extra ajándéka messze tovább mutatott, mint a többieké. Áldást kapott Jézustól és ígéretet, csakúgy, mint Ábrahám, akinek egész későbbi élete erről szólt: "hited megtartott téged" (19.v.).
Az én bibliaolvasásomból ezért emelkedik ki ez a történet. Elképzelem a többi kilenc életét. Bár talán a lepra borzalmas pusztításának jeleit magukon hordozva - ujj nélkül, csonka kezekkel, fülek és esztétikus orr nélkül -, küzdelmesebb halpucolással, lassabb járással, vállalva a bámuló emberek megvető, máskor kérdő tekintetét, mégis életben maradva folytatják életüket.
Sokat gondolkodva arra jutottam, hogy nem lehet lebecsülni a másik kilenc hálátlan hitét. Jézus képtelennek tűnő szavára legalább annyira irreális volt elindulni, mint Ábrahámnak, akit "csak úgy" Isten meglepett egy teljesen váratlan utazással. Vagyunk olykor így. Isten meglep egy teljesen váratlan utazással, egy új állásajánlattal, egy új baráttal, egy érkező gyermekkel, és egyik percről a másikra igent mondunk rá. Ott találjuk magunkat egy új élethelyzetben, amit nem magunknak rendeztünk meg és "Csak várjuk békén mindazt, ami jő, ... ő hű lesz, bármit hozzon a jövő" - énekeljük Dietrich Bonhoeffer énekét (EÉK 355,1). A hívő ember már csak ilyen. A hit, amellyel valamerre elindulunk, útközben válik bizonyossággá.
Tovább haladva a történetben nem tartom elhanyagolhatónak azt a pillanatképet sem, hogy együtt kiáltottak. Foglalkozásuk, családi hovatartozásuk kötötte volna őket össze? Ennél valami triviálisabb: betegségük és nyomoruk. Hinniük kellett Jézusban, aki a szembejövőket nem csak látta, de hallotta is. Együtt kiáltani, imádkozni felerősíti a reményt. Többször kellene együtt kiáltanunk! Többször kellene megkeresni a hasonló bajjal küzdőket és egy közösséget alkotva Jézus nevét segítségül hívni. André Gide, francia író vallja: a betegség olyan kulcs, amely számos ajtót kinyit előttünk. Isten rengeteg mindent el tud venni tőlünk egy betegség alatt, de helyette olyat ad, amit sohasem kaptam volna.
Nyári nagycsaládi nyaralásunk alkalmával meglátogatott minket egykori nyíregyházi lelkészünk Bozorády Zoltán, akihez mind a hat testvér kötődött. Miután elköszöntünk, a főút másik oldalára átsietve Zoli bácsi elvesztette az egyensúlyát és csúnyán elhasalt. Mire odaértem, már bent ült az autóban és intett, hogy semmi baja, majd hazavezetett. Még aznap felhívott, hogy eltört a lába és meghúzódtak a szalagjai, sokhetes fekvésre kényszerül. Három hete kaptunk egy levelet, amelyben hosszan leírta, milyen hálás volt annak a bodrogkeresztúri látogatásnak, mert a lábadozás alatti kényszerpihenőben olyan sok dolgot megértett abból, amit Isten már régen el akart neki mondani. Hálás volt a balesetért.
A hálaadó leprás is hálás lehetett betegségéért és bár családját szörnyű kezekkel ölelhette át, mégis mindennél többet ért az az új élet, aminek időszámítását a Jézussal való találkozástól kezdte:
És bár a tíz leprás mondhatni eljutott a gyógyulásig, látjuk, a radikális testi változás nem feltétlenül járt lelki változással.
"A hit a személyre, a szeretet a cselekedetre irányuljon." - javasolja Luther egyik prédikációjában és folytatja: "a hit megigazít, de nem tölti be a törvényt", ti. szeress. A szeretet nem igazít meg, de betölti a törvényt, ami a jó cselekvésében fogható meg. A törvény követeli a szeretetet és a cselekedetet, de erőt nem ad hozzá. Mindebből az következik, hogy a jó cselekvése és a hit elválaszthatatlan társak. A hálás leprás életét úgy szeretném elképzelni, mint aki leborulása után, mint Jézust követő fogyatékos ember sokakat vezet Isten Krisztusához.
A hit az az ösztönző erő, amely a hívő embert olyan hálás életre készteti, amely Istent dicsőíti és a felebarát javát szolgálja. Lepráinkból meggyógyultan, hittel gyógyulásunk közben és hittel gyógyulásunk után éljük meg a hálaadást és szolgálatot!
Ámen.