Szentháromság ünnepe utáni 13. vasárnap
Szentendre, 2016. augusztus 21.
/Lk 10,23-37/
EÉK 46, 9, 455, 311, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Kinek vagy a felebarátja?
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Mi Jézus szándéka az irgalmas samaritánus történetével? Mindannyiunk közös vonása, hogy meg akarjuk érteni Istent, többnyire ezért keressük az ő társaságát. Ha megértjük szándékát, az minden tekintetben jó pozíciónak számít. A hívő ember már-már kétségbe esik, ha ez csak nehézkesen megy, vagy egyáltalán nem megy, de valljuk be, velünk is megtörténik. Több csatornán próbálkozunk, amire az igehirdetésekben is hallunk egy-egy új módszert, tanácsot kérünk lelkésztől, lelki vezetőtől, különösen konkrét, vízválasztó élethelyzetekben. Irányodba mi Jézus szándéka az irgalmas samaritánus történetével?
Az irgalmas samaritánus történetében is keressük magunkat, kiváltképp akkor, ha ezt nem először, hanem esetleg már tucatszor halottuk. Bibliodramatikus eszközöket használva azonosulhatunk az áldozatot bemutató pappal, aki másoknak magyarázza az igét (és ehhez nem kell hatéves teológiai tanulmányokat folytatni!), azonosulhatunk a hitoktató, énekeket tanító, gyülekezeti szolgálatot vállaló lévitával, akik inkább elkerüli a bajba jutottat; félelemből, kényelemből, megszokásból, cikisnek érzett helyzete miatt. Érezhettük már magunkat agyonvertnek. Kisemmizettnek, otthagyottnak, becsapottnak, cserben hagyottnak, lemeztelenítettnek. Egy fekvő betegnek, aki várja emberét, várja a könyörületet mozdulatlanul. Talán voltunk már rablógyilkosok, akik elvettük a másét, akiket nem érdekelt áldozatunk holnapja. Akik szenvtelenül felebarátunk lelkét vertük, bántottuk a kisebbet, gyengébbet, tehetségtelenebbet.
Rabolni nem csak pénzt lehet. Lehet rabolni szabadságot, jó érzést, békességet. A lelki terror lelki bűncselekmény.
De szívesen bújunk az irgalmas samaritánus bőrébe, aki meglát, megáll, megszán, bekötöz, felvesz, elvisz, ápol, pénzt ad, egyszóval segít, vagy fogadósnak is jó lenni, aki befogad, gondot visel, nem csap be. Jelenleg futó történetedben, melyik vagy te?
Ki a felebarátod? - szoktuk feltenni a kérdést magunknak, egymásnak. Pedig Jézus nem ezt kérdezi. Jézus példája, ami több szempontból kilóg az evangéliumi sorból, mást kérdez. Egyrészt kilóg, mert nem emberi cselekedetekkel példázza Isten cselekvését, hanem emberek cselekedeteit állítja pozitív, vagy negatív példaként emberek elé (Prőhle Károly). Másrészt kilóg, mert a bajba jutottnak nem hirdettetik szavakkal a krisztusi üzenet (menj el békességgel, meg vannak bocsátva a te bűneid, menj el és többé ne vétkezz, stb.), ám tettekkel nagyon is krisztusi az, amit magunk elé képzelünk. És amint utaltam rá, kilóg, mert a ki a te felebarátod megszokott kérdés helyett kinek vagy te a felebarátja témát akarja végiggondoltatni azzal a törvénytudóval, aki meg akarta őt kísérteni és a "mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet" kérdéssel érkezik. A példázat elmondása után Jézus újra visszatér a törvénytudó gondolatmenetéhez, mert Jézus mindig újra kérdez: "Mit gondolsz… ki volt a felebarátja?"
Kinek vagyok én a felebarátja? Gondolkozz, gondolkodjunk!
Felebarát. Nem fél barát, esetleg félig barát, olykor barát, távoli barát, de nem is testvér. Felebarát az ószövetségi szemlélet szerint az, akivel találkozom, akinek társaságába kerülök, akivel egy kisebb vagy nagyobb közösségben vagyok, függetlenül attól mennyire ismerem és mit gondolok róla, vagy ő mit gondol rólam. Ergo nem az én dolgom eldönteni, ki az én felebarátom és nem is a másik emberé. Az egyetemes szeretet azt tételezi fel, hogy minden akadály elhárult szívemből olyannyira, hogy még az ellenséget is tudom szeretni, akit Isten az utamba hozott és találkoztunk, legyen az ismeretlen háttérből felbukkanó migráns, buszon a helyét át nem adó pökhendi fiatal, a barát barátja, a zöldségesnél sorban álló, vagy épp esküvőn ismeretlen pár az asztalnál: felebarát.
Ebből az örök isteni rendből kiindulva nem lehetett könnyű azoknak, akik Kaint meglátták. Hidegvérrel megölte testvérét, járt volna neki egy-két olyan móresre tanító lecke, ami talán még életébe is került volna, hiszen a vérbosszú a legerősebb bosszú. Azonban Isten ezt nem engedi meg. Még ha többen gondolták is, tervezték is, Isten jelet tesz Kainra, próbára téve környezetét, mert nem akarja, hogy agyonüssék. Irgalmas samaritánusok sokaságára volt szükség ahhoz, hogy Kain élhessen.
Pál azt írja a galatabelieknek, hogy "ha olyan törvény adatott volna, amely képes életet adni, valóban a törvény alapján volna a megigazulás." (Gal 3,21) és folytatja: "Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig." (3,24a) De Krisztus jött és tökéletesen betöltötte, megvalósította a törvényt, példát adva arra, hogyan élhetünk Isten rendje szerint.
Egyik lelkésztársam írta egy tavalyi teológiai folyóiratban: "A vonalzó, a sablonok és a képletek azoknak kellenek, akik maguktól eltévednének." (Ócsai Zoltán) Tiszteletben tartom és elfogadom azokat, akik ilyenek, talán azért, mert adott esetben én is ilyen vagyok. Kell a mankó. A Jézust kérdező törvénytudó - mondjuk ki: farizeus - is ilyen lehetett, de gondoljunk csak a tanítványokra, akik számára Jézus volt a vonalzó, a körző, a szögmérő, a koordináta rendszer, és csak Jézus mennybemenetelét követően, sőt, leginkább Pünkösd után tették le ezeket az eszközöket, vagyis a Szentlélek elevenen kezdődő aktivitása után. Igen, mert van, akinek egy bizonyos pont után (az újjászületés után) szívébe van írva a törvény. Nem tudom megmagyarázni hogyan és miért. Vannak idők, amikor valóban nincs szükségünk törvényre, nem kell emlékeztetni minket arra, mi a jó és mi a rossz, mert zsigerből tudjuk, de nem csak tudjuk, hanem gyakoroljuk is.
Ezt a tapasztalatot a Szentlélek munkájaként szoktuk emlegetni - máris hozzáteszem: helyesen. Akiben a Szentlélek munkálkodik, nem kérdés, kinek a felebarátja és ki az ő felebarátja.
Te kinek vagy a felebarátja? Kit nem utasítasz el?
Gyötrődés, kudarcos kísérletek, erőltetett szeretet, színészi teljesítményt kívánó jelenetek helyett van más megoldás. Kinek vagy a felebarátja? Hogyan lát téged a környezeted? És Istened?
Ámen.