Szentháromság ünnepe utáni 11. vasárnap
Szentendre, 2016. augusztus 7.
/Lk 18,9-14/
EÉK 385, 9, 321, 311, 11

Horváth-Hegyi Olivér

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Ebben a példázatban egy igazi lelki önhitt mellett egy igazi lelki szegénnyel (Mt 5,3) találkozunk. Jézus, ezzel a hittan óráról is jól ismert példázattal feltehetően nem azt akarta elérni, hogy az őt hallgatókat, később olvasókat két hatalmas táborra bontsa és akár már gyermekkorban mindenki beazonosítva magát vámszedőként, vagy farizeusként tekintsen magára. Zárványokban élnénk. Milyen szomorú lenne, ha keresztény életünk ilyen statikus lenne. Hát nem pont ez az egyik fókusza a hirdetett igének? Egyfelől van kiút. Ha gőgösen, mások hitét, erkölcsi életét méricskélve élsz, van kiút. Jézus kivezet a béklyók világából. Nincs olyan, hogy nincs esély a változásra. Másrészt a helyes önismeretet el is lehet veszíteni. A környezet meghatároz. Ha egy új, meglátásunk szerint nálunk kevésbé értékes közösségbe, vagy új generáció közé kerülünk, megvan bennünk a hajlam magunk fényesebben látására.
Az összehasonlításban nyertesként hozzuk ki magunkat, ami bizonyos szempontok alapján még az is lehet, objektíven igaz, de Isten előtt, úgy összességében mit tudunk mi felmutatni? A farizeus és vámszedő példázatát úgy tudom értelmezni, hogy Jézus a mindenkori igehallgató elé tükröt szeretne tartani: ki vagy te?

Az öreg rabbi a betegágyán feküdt, miközben tanítványai suttogva beszéltek körülötte. Egyedülálló erényeit magasztalták.
- Salamon óta nem élt ilyen bölcs ember. - mondta az egyik.
- És hite! Ábraháméval egyenlő - mondta a másik.
- A türelme pedig biztosan Jóbéval vetekszik - tette hozzá a harmadik.
- Csak Mózes tudott ilyen közvetlenül beszélgetni Istennel - suttogta a negyedik.

A rabbi nyugtalannak látszott. Amikor tanítványai elmentek, felesége megkérdezte tőle:
- Hallottad, hogy mennyire dicsérnek téged?
- Igen - mondta a rabbi.
- Akkor miért vagy olyan bosszús?
- A szerénységemet - panaszolta - a szerénységemet egyikük sem említette.

Milyen belső elvárásaink vannak? Mit kellene észrevenniük az embereknek, amit nem említenek, amit nem ismernek el? Mi mi miatt vagyunk dühösek?
Örök kérdésként marad meg az ember-ember kapcsolatban: milyennek látjuk egymást és ebből mit érdemes kimondani.
Ennél lényegesebb kérdés, hogy tudom-e, milyennek lát a Teremtő Isten? Ezzel életünk utolsó szakaszában sokkal intenzívebben foglalkozunk.

Most, hogy egy hetet töltöttünk szüleimnél Nyíregyházán, miután 72 éves Édesapám kisebb számvetést mondott el, nekem megkérdeztem Édesapámat, mit szeretne még elérni. Semmit - válaszolta. Én már az örök életre készülök. Ebben a válaszában tudom, hogy benne van milyennek lát Isten és pont emiatt mennyire kegyelmére szorulok felismerés.

Hasonló beszélgetésem volt néhány hete Sereginé Székács Csilla felügyelőasszonnyal. Élete utolsó két évében, betegsége tudatában megváltozott a látása. Átértékelődött az idő, az együtt töltött idő, a család, a gyülekezet. "Többet és rövidebben imádkozom" - mondta. "Az üdvösségre készülök…. Az úrvacsorát is így vettem." Isten közelségének megtapasztalása megnyugtató. Különösen, ha tudom, még sok dolga van velem. Bűneimmel, hitemmel. Ezeknek ő a nagy mestere. Ennek a közelségnek az alázat az egyik kulcsa. "Szelíd szemed Úr Jézus, / Elítél bár, lásd én megint / Csak várom, hogy majd rám tekint / Szelíd szemed Úr Jézus! (EÉK 385,4) Kezdő énekük negyedik versszaka is ezt erősíti bennünk.

Óvodásokat megmosolygunk, amikor saját nagyságukat fitogtatják és teljes meggyőződésükből nagyokat mondanak. Minél nagyobb egy gyermek, annál kevésbé áll jól neki. Felnőtteknél különösen visszataszító, amikor valaki magát magasztalja fel. Ezt érezte Jézus, amikor egy farizeust gondolt maga elé, amit valószínű, nem volt nehéz elképzelnie a hallgatóságnak, hiszen minden sarkon volt egy belőlük.

Egyszer élt egy annyira szent ember, hogy az angyalok már a puszta látásától is örvendezni kezdtek. Ám az ember mit sem tudott a szentségéről. Csak végezte unalmas tennivalóit, de amerre ment, jóságot árasztott, mint ahogyan a virágok árasztják öntudatlanul illatukat, vagy ahogyan az utcalámpák a fényüket.
A szentsége abban állt, hogy mindenkinek elfelejtette a múltját, olyannak látta őket, amilyenek most voltak. Az embereknek nem a külső megjelenését nézte, hanem lényük legbelsejét, ahol ártatlanok voltak, és túlságosan is tudatlanok ahhoz, hogy tudják, mit cselekszenek. Így aztán mindenkit szeretett és mindenkinek megbocsájtott, akivel csak találkozott - de ebben nem látott semmi különöset, mert ez annak volt az eredménye, ahogyan az embereket nézte. Egy nap egy angyal szólt hozzá:
- Isten küldött hozzád. Kérj bármit, és teljesül. Akarnád a gyógyítás kegyelmét?
- Nem - mondta az ember. Én azt szeretném, ha Isten maga gyógyítana.
- Akarnád a bűnösöket visszavezetni az igazság útjára?
- Nem - válaszolta -, az nem az én dolgom, hanem a Szentléleké.
- Talán az erények olyan példája szeretnél lenni, hogy az emberek mind utánozni akarjanak?
- Nem - mondta a szent -, akkor én kerülnék a figyelmük középpontjába.
- Mit kívánsz hát?- kérdezte az angyal.
- Isten kegyelmét - válaszolta az ember.
- Nem, valami csodát kell kérned!
- Jól van, akkor hát azt kérem, hogy úgy történjék a jóság általam, hogy arról én mit se tudjak.

Erre aztán úgy határoztak, hogy az ember árnyékát gyógyító hatalommal ruházzák fel, ha az a háta mögé esik. Így aztán ahová csak az árnyéka esett, a betegek gyógyultak, az élet szomorúságától megterhelt arcok ismét kivirágoztak, feltéve, ha a szent a hátát fordította feléjük.
De a szent mit sem tudott erről, mert az emberek figyelme annyira az árnyék felé fordult, hogy elfelejtkeztek az emberről. Kívánsága, hogy a jó úgy történjék általa, hogy közben róla elfelejtkeznek, tökéletesen teljesült.
Megtanulni árnyékként élni, észrevétlen maradni, nagy kihívás, különösen azoknak, akik tehetségesek, szorgalmasak, jókedvűek. Mégis érdemes.

A farizeus elvárja az állandó dicséretet, a vámszedőnek csak az a fontos, mit gondol róla Isten. Erre csak egy igazi lelki szegény képes.
Ámen.