Szentháromság ünnepe utáni 9. vasárnap
Szentendre, 2016. július 24.
/1Kor 10,1-13/
EÉK 439, 8, 395, 348, 293

Horváth-Hegyi Olivér

Úgysem, hátha, mégis, bizony-bizony emberek

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Hogyan lehetünk Jézussal egy közösségben? Ez a kérdés leginkább azokat foglalkoztatja, akik istenképe elérhetetlen távolságba hagyja az Urat. Ők az úgysem emberek. Emberként úgysem tudok Isten szférájába emelkedi, úgysem érdekli őt, mi van velem. Aztán vannak a hátha emberek. Hátha ér valamit az imádság, hátha a vezeklés az igazi út Őhozzá, hátha nem haszontalan a vallás, a templom. Az úgysem és a hátha ember különös elegyeként ismerjük meg a korai Luther Mártont.

Aki olvasta valamelyik életrajzát, emlékezhet rá, hogy Luthernek úgy beszéltek Istenről a papok, szerzetestársai, elöljárói, de még szülei, barátai is, hogy kellően megfélemlítették, ami természetesen torz istenkép-alkotásba kényszerítette a fiatal kereső Mártont. Példának okáért sokszor élte át otthon mélyen vallásos, ám aligha evangéliumi életet élő apja, János poroszos, rideg nevelésében a büntető Isten jelenlétét, számtalanszor mehetett haza a mansfeldi elemi iskolából rettegéssel, mert a botütések bizony Isten nevében érték a hátát és erről csak úgy beszéltek, mint földi, elviselhető büntetésről, szemben az utolsó ítélet borzalmaival, de az erfurti, később a wittenbergi egyetem katedrájáról is örökösen az elérhetetlen fenségbe burkolózó, bár Krisztusban lehajló, ám valójában égig érő spirituális fölényéből letekintő Istenről szóltak, aki a markában tartott földi halandókat tényleges porszemként kezeli.

Hát hogyan lehet így Jézussal egy közösségben lenni, amiről az evangéliumok és Pál is folyton folyvást beszél?
Így vegyük szemügyre a korinthusi gyülekezetnek írt igerészt! A pusztai vándorlás intő példája - ízlelgetjük a feliratot. Erről mindenkinek beugrik a választott, Mózes által vezetett nép mindenféle ügyes-bajos dolga Istennel. Igen intenzív, meglehetősen viharos kapcsolatuk volt. Pál szinte eláraszt bennünket példáival. Isten gondoskodott vízről, ennivalóról, kitűnő navigációról, ámulatba ejtő tengeri élményről, ahol a lábak szárazon maradtak, mérges kígyó epizódról, ahol rengetegen maradtak életben, egyszóval Isten hűséges, mentőakcióiról szól, ahol az úgysem és hátha embereknek minden esélyük megvolt arra, hogy Istent a neki járó tisztelettel, imádattal illessék, miközben tényleg elhiszik, hogy velük tart, ott van közöttük, egy közösségben lehetnek vele. Isten gondoskodásához tartozik, hogy mindezek leírattak számunkra.

Létezik egy imádságforma, ami arra vezeti az elmélyült imádkozót, hogy saját történetében fedezze fel Isten hűségét. Az imádság alkalmával (aminek hasonló formáját legutóbbi balatonszárszói nyári hetünkön Percze Sándor lelkész úrral ki is próbáltuk) Isten előtti csendességben meg kell keresni a nem mindennapi, furcsa fordulatokat hozó, nem mindig logikus eseményeket. Ha előttünk van egy ilyen, végig lehet gondolni, vajon mi volt abban Isten része. Minél többet imádkozunk így, annál jobban felnyílik a szemünk arra, hogy szinte semmi sincs a mi hatáskörünkben. Ennek az imádságfajtának van még egy áldása. Az úgysem és hátha emberünket mégis emberré alakítja. A mégis-ben már ott a tapasztalat és a konzekvencia. Ezt a kettőt, mint egy abroncs, a hit fogja össze. Mégis fontos vagyok Istennek, mégis jól ismer, mégis kapcsolatban vagyunk.
A mégis emberekből előbb-utóbb bizony-bizony emberek lesznek, akik mégis tapasztalatukat el fogják mondani. Márpedig bizonyságtévő gyülekezetre szüksége van ennek a világnak!

Jeremiás is kételkedik bizonyságtévő jövőjében, hivatkozik arra, mennyire nem ért a beszédhez és hogy milyen fiatal még. Aztán az Úr válaszol: "Én most szádba adom igémet!" (Jer 1,9b) Innentől kezdve Jeremiás az egyik legnagyobb bizonyságtévő próféta lesz.
Ilyen bizonyságtévő testvérként ismertem meg felügyelőasszonyunkat, Csillát. Tudta, mert hitte: Krisztusnál nincs nagyobb név és közvetlenebb személy. Utolsó heteiben állandóan a 348-as, Mit Isten tesz, mind jó nekem kezdetű éneket énekelte hol magában, hol dúdolgatva teraszán üldögélve, betegágyában fekve. "Mit Isten tesz, mind jó nekem, / Ezt vallom bármi érjen. / Ki benne bízik szüntelen, / Megőrzi száz veszélyben." - énekelte, énekeljük az igehirdetés után az utolsó versszakban. Ezt olvastam fel neki halála előtti este imádságképp.

Oly sok kísértés ér bennünket egyetlen szándékkal: végérvényesen elszakadjunk attól, aki felhő és tűzoszlopban is képes vezetni, ezernyi jelet ad önmagáról, akinek hűsége végtelen. Pál azt írja, hogy Isten hűségéhez - én inkább szeretem úgy mondani, ragaszkodásához - tartozik, hogy "nem hagy minket erőnkön felül kísérteni." (13.v.) Talán nem mondunk nagyot, hogyha ezt úgy értjük, lényegéhez tartozik, hogy szimbiózisban akar élni velünk.

Luther egyik nyári prédikációjában írja: "Mivel az ördög az ellenségünk, és harcolnunk kell ellene, meg kell ismernünk őt, és tudnunk kell, miféle fickó." Nem könnyű szembenézni a Sátánnal, de meg kell tennünk. A kísértésnek így tudunk ellenállni. Amikor Csillával úgy két hónapja a kórházi ágyon a kitartó hitről beszélgettünk, erősítettem őt abban, hogy ne féljen szembenézni a Gonosszal, aki őt megkörnyékezi, és el akarja ragadni azt a hitet, ami Jézus szerint az üdvösség feltétele. Igen, az utolsó időkben, mint ahogyan azt Pál apostol is érzékeli, senki se mondja, hogy egész biztos lábakon áll. "Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, el ne essék." - tanít minket az apostol, de nem azzal a szándékkal, hogy kioktasson és elbizonytalanítson.

Ellenkezőleg. Jól ismeri az emberi természetet, azt a gőgöt, amivel a hívő ember hajlamos lebecsülni a Sátán kísértéseit és Jézushoz hasonlítja magát, aki a pusztai kísértésben háromszor tudott nemet mondani a kísértésnek. Szeretnénk Jézushoz hasonlókká válni, de nem vagyunk Ő. Átadva neki életünket, halálunkat, családunk tagjait, gondolatainkat, az a saját és evangéliumi tapasztalatunk, hogy így könnyebb ellenállni az Ördögnek, aki elfut tőlünk. De sohasem messzire.
Halálunk óráján a bizony-bizony és mégis emberből könnyedén lehet hátha majd úgysem ember.

A választott nép pusztai vándorlása kollektív hitében - és én csak úgy tudom elképzelni, hogy egyéni hitében is - állandó hullámzásban volt. Jézus a hamis sáfár példájában odaszegezi a figyelmünket a sáfárra, aki okosan, előrelátóan gondoskodik magáról, jövőjéről barátokat szerezve magának. Jézus azt szeretné, ha mi is a világosság fiaihoz méltó módon bölcsen előre látnánk.

Ne kételkedjünk Isten hűségében, ragaszkodásában!
Ha hitünk addig eljut, hogy ebben nem kételkedik, a mélyebb keresztény élet következő rétege, bizony-bizony, a mi hűségünk és engedelmességünk által közösség Jézussal. Ezzel van bátorságunk élni és meghalni, Istentől kapott feladatainkat elvégezni és mások elé állni. "Bármily sors vár, gond, baj, halál, / Tudom el nem hagy engem. / Hagyom, hogy ő vezessen."
Ámen.