Szentháromság ünnepe utáni 6. vasárnap
Szentendre, 2016. július 3.
/Róm 6,3-11/
EÉK 45, 8, 478, 305, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Ismeri nevünket
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Lelkészként meglehetősen egyoldalúan látom a keresztelőt. Amikor gyermekeket keresztelek, az oltárból szinte kimetszett szép halvány barnás-fehéres márványtálhoz érkezve a kisgyermek fejét szoktam látni, ahogyan a keresztanya, vagy keresztapa a keresztvíz fölé emeli. Szeretem a keresztelőtálunk formáját, homokos színét, vastagságát, szeretem hétköznap megfogni, kitörölni, tisztogatni, visszagondolva a vasárnapi keresztelőre. Ilyenkor a keresztelőtál a földet juttatja eszembe. Épp ez villantotta be, hogy azok a kisgyermekek, akiket megkeresztelek, egészen másképp látják a keresztelőtálat és a keresztelőt.
Először is, a keresztelő elején egy hatalmas kereszten akadhat meg a szemük, ami szemüket már akár itt is
- a lelkész bácsi alakjától - fölfelé vezeti. Elég nagy a natúr vaskeresztünk ahhoz, hogy akár felnőttként az oltár előtt állva, vagy úrvacsoránál térdelve mire tekintetünk a tetejére ér, egész testünkkel fölfelé nézzünk. A gyerekekhez visszatérve: a keresztelő tálhoz lépve ők testhelyzetükből adódóan mindig az ég fel néznek, ráadásul templomunkban az ég kékjével találkoznak, meglepetésként pedig az oltár feletti sarokból érkező természetes fénnyel. Elgondolkodtam, hogy ha most, 38 éves fejjel keresztelnének meg engem ebben a templomban a csecsemők hanyattfekvő helyzetében, mit jelentene ez nekem.
Ha nagyobb gyermeket, vagy felnőttet keresztelek, a természetes testtartás a térdeplés közbeni lehorgasztott fej, szemben a gyermekek felfelé törő tekintetével.
Pál apostol a rómabeli gyülekezetnek írt levelében azt tanítja, hogy a keresztség és az új élet szorosan összefügg. A Mennyei Atya már a keresztségben új életre hív mindannyiunkat. Már ott a távolinak tűnő, mégis közelünkbe érkező mennyország örömét sejteti meg. Nem tulajdonítok túlzott jelentőséget annak, ha egy kisgyermek a keresztvizet érezve és hallva az áldó szavakat sírásából elcsendesül, de számomra az, hogy meg vagyok keresztelve, ezt jelenti. Sírok a bűneim miatt, amivel születtem, amivel küzdök, ami el tud hatalmasodni rajtam, ami lefelé húz és boldogtalanná, szomorúvá tesz, és mindeközben keresztségemben meglátom az alagút végén a fényt.
Kevésbé szoktunk figyelni arra, hogy a keresztelőn elhangzik a keresztnevünk és ez azon kívül, hogy így hívnak minket, mi mindent jelenthet.
Ézsaiás könyvének egyik aranymondását olvastuk az imént: "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" Ézs 43,1 Ádám és Éva a teremtéstörténet tanúsága szerint feladatként kapta Istentől a dolgok elnevezését. "Mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi." (1Móz 2,19) Ez mindaddig jól is ment, amíg el nem követték az első bűnt. Innentől talán a szégyentől, vagy a zavarodottságtól, lelkiismeret furdalástól az ember döcögve beszélt. Isten előtt nem tudta megnevezni, mit tett. Félrebeszélt, de tudatosan. Pedig milyen nagy könnyebbség lett volna konkrétan megvallani Istennek: Istenem! Alkotóm! Teremtőm! Látod, milyen tökéletlen vagyok. Engedetlenségemben szakítottam a jó és rossz tudásának fájáról, pedig te azt mondtad, hogy ne tegyem, és elcsábítottam azt is, akit mellém adtál.
A dolgok, bűnök néven nevezése a bűnvallás első lépése. A keresztségben ennek fordítottját látjuk. Isten nevünkön szólít, ismer, tudja kik vagyunk, személyesen közelít hozzánk. Amikor Pál arról beszél, hogy Krisztus halálában kereszteltettünk meg, ezért az óembert megölve, hátrahagyva, megtagadva megszülethet az új ember, aki már nem a bűn sejtelmes, zavaros világában, sötét rabságában éli tovább életét. Krisztus a keresztségben név szerint emel ki bennünket a bűnből és ez minden más vallástól különböző élményünk.
Mindannyian kerültünk olyan helyzetbe, hogy elfelejtették név szerint is megköszönni azt, amit tettünk. Rosszul tud esni, ha kihagynak a sorból. Isten nem hagy ki a sorból. Az ő listája pontos.
Milyen más egy olyan levelet olvasni, ahol a megszólított én vagy egy barátságos megszólítással, és milyen hanyagok tudunk lenni a kör emailekkel, ahol gyűjtőneveket látunk.
Nevünket hallva felfigyelünk, nevünket meghallva másképp viszonyulunk a nevünket kimondóhoz.
Olykor meglepődöm, hogy számomra ismeretlenek tudják a nevemet, esetleg valakit nemrég ismertem meg és már használja a keresztnevemet, vagy egy nálam sokkal nagyobb ember megismer és nevemen szólít.
Egyszer egy nálam sokkal nagyobb ember nevemen szólított. Azt mondta nekem: sötétségben vagy, világosságra hívlak! Kövess engem! És én megküzdve az óemberemmel, elszakadva a múlttól újat kezdhettem. Ez 5 évvel konfirmációm után történt. Már tudtam, hogy Krisztus a keresztség által megtérésre hív, hiszen az egész életemet átszőtte a vasárnapok ünnepe, a nyíregyházi gyülekezet énekkara, ifije, szolgálatok, mégis 5 év még kellett az érlelődéshez, mire 17 éves koromban megértettem, mit jelent Jézusnak Olivér és mit jelent Olivérnek Jézus.
"Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban."
Pál itt természetesen nem arra gondol, hogy feltételezzétek, vagy mondogassátok addig, hogy meghaltam a bűnnek, amíg el nem hiszitek, hanem vonódjatok be abba a történetbe, amit Krisztus értünk tett, és amivel egyek lehetünk. "Mind elvégezted Jézusunk, mit Atyád rád bízott" (EÉK 478,1) - énekeltük a főénekben. A bűntől csak Krisztussal egy szoros közösségben lehet megszabadulni. Krisztussal együtt kell meghalnunk a bűnnek, hogy aztán vele együtt támadjunk fel. Ha én magamban akarok meghalni a bűnnek, sohasem fog sikerülni, mert a bűn nagyobb nálam. Vékony jég ez, ahogy egyik lelkésztestvérem fogalmazott, a kegyelem nem helyettesíthető az én bűnutálatommal és a vággyal, hogy kerülni akarom a bűnt, de ezt nekem is akarni kell.
Ámen.