Szentháromság ünnepe utáni 5. vasárnap
Szentendre, 2016. június 26.
/1Pt 3,9-17/
EÉK 276, 7, 296, 467, 438, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Gonoszságért jósággal fizessetek!
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Mivel lehet győzni a rossz fölött? Ez a kérdés leginkább a kereszténységet foglalkoztatja, amióta Jézus új rendet szabott a világnak. Az új rend valójában nem is új, hanem a bűneset által megváltozott világban újra felfedezett megoldás. Melyikünk ne tenné fel a kérdést hetente vagy akár naponta: mit tegyünk a gonosz ellen, ha egyáltalán tehetünk valamit? Az ősgyülekezetet is ez a kétség gyötörte Péter első levelének megírása idején, Kr. u. 81-91 körül. A kor uralkodója, Domitianus császár az egyháztörténet lapjain az egyik legkegyetlenebb keresztényüldözőként van feltüntetve, így érthető, hogy a megaláztatásokat, szenvedéseket tűrő gyülekezetek meghatározó kérdése Mivel lehet győzni a rossz fölött? - húsbavágó volt.
A megváltozott posztmodern környezetben ez a kérdés nem változik. Mindannyian szeretnénk leteríteni a gonoszt, hogy mikro és makro világunk békés, harmonikus és biztonságos legyen. Abban a világban, ahol azt halljuk, hogy a magyar-belga meccs idejére terrortámadást jeleznek, ahol a pénztelenség miatt a kórházba kerülés olykor nagyobb kockázatot jelent, mint otthon maradni, ahol a profitorientált multik markukban tartják a munkavállalót kizsigerelve a kiszolgáltatott modern rabszolgát, nem igazságosságról, harmóniáról s békéről szól. Mégsem ezek jelentik az igazi fenyegetettséget.
Néhány hónapja megkértem az óvoda egyik jól rajzoló munkatársát, hogy József történetének figuráit készítse el, köztük a csúnya Leát és a szépséges Ráhelt. Ma reggel a 3,5 éves Fülöpünk meglátva a lelkészi hivatal ablakpárkányán elkérte ezeket és - ahogyan a Biblia aposztrofálja, a kutyafejű - Leára mutatva megkérdezte: Édesapa, ő gonosz? Nem kicsim, csak csúnya - válaszoltam. Igen, már gyermekkorban meg kell tanítanunk a következő nemzedéknek, hogy a csúnya nem feltétlenül gonosz és a szép nem feltétlenül jó.
Továbbgondoltam Fülöp kérdését. Zavaros világban élünk. Nincsenek egyértelmű Domitianusok. A gonosz valójában arctalan. Lehet szép, vallásos, kulturált és intelligens, mégis arctalan és ez az, ami aggasztó. A háttérben marad, onnan irányít, sokakat megtéveszt. Ezzel szemben a Biblia Isten arcáról, az arcát mindig felvállaló Istenről beszél, akitől minden istentiszteleten kérjük, hogy ragyogtassa és fordítsa felénk.
Mivel lehet győzni a rossz fölött? Az első lépés mindenképp az, hogy Krisztus követőjeként, ahogyan ezt Jézus bátran megtette, szemben Kajafással, Pilátussal és Heródessel, felvállalom az arcomat. Igénkben az apostol azt javasolja, hogy legyünk egyetértők (nem feltétlenül mindenben egyetértők, de a lényegről ugyanazt gondolók), legyünk együttérzők (ahogyan az egyház történetében annyian le tudtak mondani kényelmes komfortjukról, amikor együtt kellett szenvedni, sírni az elesettel, megcsúfolttal vigasztalva őket), legyünk testvérszeretők (akik egy gyülekezeten belül összetartanak, kedvelik és számon tartják egymást, keresik a másik társaságát, örülnek a gyülekezet közösségének), könyörületesek (akik a másik hibái, viselkedése, modora ellenére, vagy épp ezért jó hatással akarnak lenni rá, ami megtéréshez és Krisztusban szerethető személyiséghez vezet) és nem utolsó sorban, legyünk alázatosak (vagyis kevesebbet gondoljunk magunkra és többet embertársainkra).
Péter apostol mind e fölé rendeli az áldást, mert az áldás mondása tud leginkább győzni a rossz felett: "mondjatok áldást, hiszen arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek." (9b) Olyan szépen folytatja Péter: "Mert aki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni, ... forduljon el a gonosztól és cselekedjék jót."
Cserháti Sándor újszövetségi professzor mindezeket összefoglalva ezt írja: "... még az ellenséges indulatok hullámverése között is találja meg Krisztus népe nem a közhangulat, hanem az Isten által reá szabott szerepet. Kovásznak kell lenni és nem dinamitnak." (Cserháti: Az Újszövetség teológiája)
A kétértelműség között élő kereszténység egyik legnagyobb feladata ma az, hogy felismerje, identitásából fakadóan kivel harcol, miközben csendesen bizonyságot tesz arról a Krisztusról, akit szentnek tart. Identitásunk lényege az a reménység, amit igénk vége felé találunk. A Feltámadottba vetett reménység a keresztény ember legnagyobb erőforrása. Kányádi Sándor verssora illik ide: "valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél, kit a remény / már végképp magára hagyott"
Amikor a remény magamra hagy, elengedek mindent és csak ő van és én.
Sokféle találkozásra jó egy sörfesztivál. Családom már tudja, hogy ilyenkor a Duna-korzón sétálva nem leszünk egyedül. Beszélgetés beszélgetést követ. Tegnap a körhinta mellett egy volt óvodásunk édesapja hosszasan mondta el nagyon személyes vallomásait arról, hogy rákbetegséggel küzdve, csontvelő-átültetés előtt állva, lefogyva nem fél a haláltól, mert hite tartja. Ez a reménység. De a múlt heti balatonszárszói esti bizonyságtételekre visszagondolva egy nehéz, félárván, majd árván megélt gyermek- és ifjúkor elmesélésénél, egy örömről szóló életvezetésben, de még egy házvásárlásnál is az Isten vezetésébe vetett bizalom fogalmazódott meg három testvér szívében. Reménység megannyi küzdelem, nem várt betegség, bizonytalan gazdasági és változó politikai helyzet közepette. Reménység. Mi nem földiekre nézünk, és nem földiektől félünk. Ezt üzente Péter a szórványban élőknek, amelybe mi is bekapcsolódunk.
"Legyetek készen mindenkor számot adni ... a bennetek élő reménységről." Ezzel induljunk tovább! Ámen.
Ámen.