Nagycsütörtök
Szentendre, 2016. március 24.
/Jn 13,1-15/
EÉK 304, 385, 310, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Önzetlen élet
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
A lábmosás története a hozzám egyik legközelebb álló jánosi történet. Akárhányszor elolvasom, mindig bennem van Jézus egyetlen mozdulatsorba bemutatott tanítása. Így éljetek. ne várjátok el a másiktól, hogy ő vegye kezébe lábatokat és tegyen nektek szívességet, kényeztetve tisztelve és tisztelve kényeztetve titeket. legyetek ti az elsők, akik lehajoltok és alázatot gyakoroltok. Az alázat sokunkból hiányzik. Pedig milyen megfogó az európai ember számára a japán emberek egymás előtti meghajlása, most nem elemezve a japán hagyományok árnyoldalait. Az, ahogyan Jézus is meghajol tanítványai előtt is, méghozzá Júdást és Pétert sem kihagyva. Az evangéliumok két gazemberét. Igen, mert így láttatják őket az evangelisták. Az árulót és a tagadót.
Mai igehirdetésben kétszer is fogom idézni Luthert, a tőlem nem megszokott módon, egészen hosszan. Az első idézet épp e két gazfickóról szól, akiket Luther így hasonlít össze? (Jer örvendjünk keresztények, Nagyhét hétfő, 173.o.) Lám, mégis mindkettejük lábának ott a helye Jézus kezében. Milyen megdöbbentő az Úr Jézus. Alázata nem személyválogató. Elárulása órájában nem esik ki kezéből Júdás lába, a hamarosan őt letagadó Péter hevességére nem hevesen, hanem még erőteljesebb meghívással válaszol: "Ha nem moslak meg, semmi közöd nincs hozzám." (8.v.)
Jézus önzetlensége az úrvacsora előtti nagy pillanat előkészítése. Ő nem fogja szűken mérni szeretetét. Szelíd szeme Péterre és Júdásra éppúgy pillant, mint a szeretett Jánosra, vagy a hűséges Jakabra.
Boros László jezsuita szerzetes A köztünk élő Isten című könyvében arról ír, hogy az önzetlenség az emberi önkialakulás egyetlen útja. Az ember annyiban találja meg valódi énjét, amennyiben képes önmagát másoknak odaadni. Csak akkor tudja magát megtartani, ha önzésének mohó szorításán lazít. Az ember léte létszerűen extázisra, az önmagán kívüli létre épít: csak úgy találja meg saját magát, ha kiszolgáltatja létét, tehát nem tartja meg önmagát önmagának. Ez segíthet abban, hogy gondolataink és cselekedeteink nem maradnak öncélúak, nem zárkózunk be saját befalazott építményünkbe, ahol nem vár ránk más, csak a magány, az egyedüllét, ahol az ember kénytelen megpróbálni kibírni saját magát. Minél inkább ragaszkodik saját magához, annál kevésbé önmaga. Az ilyen ember elveszíti személyes helyi értékét és arcnélkülivé válik.
Amikor Isten saját képmására teremtett, olyanok voltunk, mint ő, vagyis képesek voltunk a másikért élni. Jézus ennek rehabilitációját végzi nagycsütörtök este. Legyetek képesen egymásért többet tenni, mint magatokért, miközben kondíciótok forrása nem más, mint Krisztus személye. Az ő példája, az ő lelkülete, indulata, szelídsége.
Márai Sándor Füveskönyvében egészen merészen közli: "Senki sem ülhet a virágos réten, mint Ferdinánd, a bika, s nem szagolhatja büntetlenül a szép virágokat. Ember vagy, tehát ember módra az emberek között kell élned."
Jézus közöttünk élt. Önmagát sokféleképpen osztotta meg velünk, ám leginkább azon az éjszakán, amelyen elárultatott.
Megtehette volna, hogy gyönyörködik az általa teremtett világban, és még sokáig érzi a szeretet jó illatát.
Még valamiről szót kell ejtenünk ma este. Nagycsütörtök estén azonban végérvényesen és visszavonhatatlanul megosztotta magát velünk. Vegyétek, egyétek, ez az én testem, igyátok, ez az én vérem. A lábmosás döbbenete után következett az, amire senki sem számított. Gazembernek és kegyesnek, bűneivel harcolónak és szent életűnek, kételkedőnek és rendíthetetlennek odaadta magát. Nagypéntek és Húsvét ünnepén keresztül ezt nekünk megadatik megérteni. De az sokak torkán fennakad, hogy méltó vagyok-e arra, hogy a lábmosáson mesze túlmutató közösségbe részesülhetek, vagy méltatlan. Vehetek-e úrvacsorát, élhetek-e Krisztus testének és vérnek vételéből, vagy kárhozatot eszek és iszok, amikor nehéz megbocsátani, nyögvenyelős a gyónó kérdésekre adott válasz, nem igazi a bűnbánat, mert még az se megy úgy, hogy kellene.
Másodízben is Lutherhez fordulok, aki erről ezt írja: (Jer örvendjünk keresztények, Nagycsütörtök, 176.o.).
Jézus nem csak leveszi a zokninkat, kézbe veszi lábunkat és megmossa, hanem szívünket, a lelkünket, a testi gyengeségeinket, sötét, szánalmas gondolataikat is elveszi, csak jussunk el méltatlanságunkig.
Hamarosan együtt énekeljük: "Ahányszor csak élünk, / Ezzel a szentséggel / halálát hirdessük, míg eljövend. / Hogy minden ember velünk örvendezzen: / Jer adjunk hálát néki!" EÉK 310,4
Felnőtt konfirmandusok! Készüljetek a lábmosás lelkületével, Krisztus hívására igent mondva, örömmel és hálával húsvét hajnalával, most pedig vegyétek ennek előízét azzal, hogy közénk térdeltek és fogadjátok az áldását.
Ámen.