Böjt 5. vasárnapja (Judica)
Szentendre, 2016. március 13.
/Zsid 9,11-15/
EÉK 199, 3, 198, 307, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Jézus az áldozat
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Egyszer egy ember beleesett egy sötét, szennyes, sáros verembe és próbált kimászni onnan, de nem tudott. Arra ment a barátja. Kétségbeesésében próbálta mindenféle jó tanáccsal ellátni, de mindhiába, végül otthagyta. Hívő testvére is arra ment és együtt érzően ezt mondta: Mondd el, hogy kerültél oda, addig én töröm a fejem, hogyan segíthetnék - és közben elgondolkodva tovább is ment. Akkor arra jött Jézus. Meglátta az embert nem szólt semmit, hanem beleugrott a verembe és kiemelte onnan.
Mai igénk erről szól. Tulajdonképpen itt áment is mondhatnék. Az üzenet nem lesz több. De az üzenet közelebb férkőzik a szívhez, ha kibontjuk a nem könnyű Zsidókhoz írt levélrészt, ezért mégis folytatom az igehirdetést.
Jóm-kippur ünnepe a zsidók engesztelési napja, a bűnbocsánat ünnepe, amit tíz napos böjt előz meg és az ünnep napján un. hosszú böjt van. Ekkor tilos az evés, ivás, de még a kényelmes cipő viselése, krémek, illatszerek használata és a szexuális érintkezés is. Mindezek a megtérést segítő önkorlátozás eszközei. Jóm-kippur ünnepén, az egyébként 12 hatalmas drágakövet, díszes ruházatot viselő főpap egyszerű, egyszínű, hosszú gyolcsruhába vonult be a szent sátor, egyedül általa látogatható legbelsőbb részébe, hogy a bűnbánat jeleként áldozatot mutasson be a népért. Hogy Isten a nép elkövetett bűnei ellensúlyozásaként elfogadja-e az áldozatot, vagy sem, azt sohasem tudták, ezért - a legenda szerint - a biztonság kedvéért a főpap lábára egy kötelet kötöttek, hogy ha kell, Isten haragja elől kihúzzák.
A nép nagy izgalommal várt, vajon Isten kegyelmes lesz-e, kilehet-e engesztelni őt, elegendő lesz-e a főpap által bemutatott áldozat, megfelelnek-e a szavak, a mozdulatok, elég szépek, kifogástalanok lesznek-e az áldozati bakok és bikák, és vajon nem követtek-e el nagyobb bűnöket kollektíven és egyénenként annál, hogy az áldozat képes ellensúlyozni vétkük sokaságát?
A hétvégén, Balassagyarmaton lelkigyakorlaton voltunk a kilenc felnőtt konfirmandussal. Témánk az úrvacsora volt, de nagy hangsúlyt kapott az úrvacsorára készülés. Megvitattuk, ki méltó annak vételére, így előtérbe került a gyónás, ami jól ismert a gyülekezet előtt, hiszen elemeivel mindig találkozunk a liturgia öt gyónó kérdésében (Vallod-e magadat bűnösnek, azért kárhozatra méltónak?, stb.), a gyónó imádságban (Vallom előtted szent és igaz Isten, hogy vétkeztem…), amelyek a feloldozással (... hirdetem bűneitek bocsánatát...) együtt a közösségi gyónás elterjedt formája. A sok kérdés nem is ezekre, hanem az egyéni gyónásra irányult. Milyen egy életgyónás? Hogyan lehet a lelkésznek mindent elmondani? A magángyónásban el lehet-e hallgatni egy-egy kényes bűnt? Mit kezdünk azzal a helyzettel, hogy már van valaki, aki belelát gyalázatunkba?
Azután ahogy beszélgettünk, előjöttek azok a felvetések, amelyek a feloldozás elégséges, vagy elégtelen voltát járták körül. Mi van, ha valaki úgy gondolja, hogy nem tudta letenni terhét? Túl nagy a bűne, még nem tud megbocsátani? El tudjuk-e hinni a lelkész által közvetített bűnbocsánatot? Mi van akkor, ha két nap múlva újra ugyanabba a bűnbe esünk?
Hát nem olyan kérdések ezek, amelyek az ószövetségi embert foglalkoztatták Jóm-kippur ünnepén? Kilépve a lelkészi hivatalból, az úrvacsorától távozva várjuk, hogy a nagy kő szívünkről leessen, ne maradjunk olyanok, mint amilyenek előtte voltunk, ne kapjunk büntetést, hanem átéljük a megszabadított ember szabadságát és az örök élet távlatát is belássuk.
Az ige az ószövetségi főpap és az Igazi Főpap, Jézus áldozatának különbségére vezet el bennünket.
Míg az ószövetségi főállású főpap kultikus szokásokkal, állatok vérével próbálta jelezni a nép és saját bűnbánatát, Jézus önszántából, saját vérét adta úgy, hogy önmagáért semmit sem kellett volna adnia. Jézus kereszthalála engesztelő áldozat. Az Igazi Főpap nem használ eszközöket. Ő maga megy be a sátor szentélyébe, sőt, azon túl, átlépve az evilági dimenziót az öröklét szentélyébe, hogy a bűnbocsánat kiérdemlésére tett meddő erőfeszítéseket, Isten haragjának kiengesztelését ne kelljen évenként, naponként bemutatni, hanem egyszer, s mindenkorra elég legyen egyetlen bemutatott áldozat, aki maga Isten Fia, ami páratlan módon jelent meg. Isten és ember közötti szakadék megszüntetésére csak egy ilyen komoly áldozat tud hidat építeni, aminek egyik oldalán a hívő keresztény ember, a másik oldalon a kiengesztelt Isten áll, aki Fia magára vállalt halála miatt nem ítéli el a benne hívőket, miközben a feltámadt Krisztus nekünk segít átjutni.
Elhisszük-e, hogy ez így gyógyít? Evangélikusként hisszük-e, hogy Krisztus kereszthalálával megnyitott egy utat, amely közvetlenül az Atya felé mutat, tehát Jézuson kívül nincs szükség közbenjáróra, hanem direkt fordulhatunk hozzá?
Itt ülünk a templomban békésen, Húsvétra készülve. Eszembe jut a Hídmester című rövidfilm, amit a gyülekezetből többen is láttak már. Egy vonaton sok békés, magával, vagy gyermekével elfoglalt ember utazik. Élik életüket, ugyanúgy, ahogy a mi gyülekezetünk. Egy mobilhíd felé közelednek, ami a hajóforgalom miatt épp fel van húzva. Ha nem eresztik le a hidat, a vonaton utazók mind meghalnak. A vészhelyzetet észreveszi a hídmester fia, aki a odarohan a híd tövéhez, hogy egy aknában átállítsa a hidat leeresztő kart. Ám nem éri el. Közben a hídmester felismeri a veszélyt és döntenie kell. A bakterházban megnyomja-e azt a gombot, ami beindítja a nagy fogaskerekeket, ahová közben fia beleesett. Mi drágább neki? Fia élete, vagy egy vonatnyi, mit sem sejtő, nyugalomban utazó férfi, nő, gyermek és öreg? A hídmester gyötrelmek között a vonaton ülőket választja.
Milyen borzalmakat kellett az Atyának elszenvednie Jézus megalázása, keresztre feszítése, áldozatvállalása miatt! Micsoda dráma játszódhatott le a mennyben, miközben Jézust verték, kínozták, életét adta értünk! Mennyire nem érzékeljük mi ezt a kényelmes vonatunkon utazva! S közben életünket menti meg az, aki mindenkinél jobban szeret minket.
Jézus mellénk ugrott a bűn áztatta gödörbe, sötét vermünkbe és egyenként emel ki onnan. Ez köti össze gyülekezetünket. Lelkészt, tagokat, felügyelőt, óvodásokat, kántort és presbitereket. Ma egymásra nézhetünk, és rebegő hangon mondhatjuk: "érted is adatott bűneid bocsánatára". Most Áment mondok hitben, nem kételkedem!