Hetvened vasárnap
Szentendre, 2016. január 24.
/Jer 9,22-23/
EÉK 55, 1, 320, 363, 291

Horváth-Hegyi Olivér

Dicsekvés helyett hálaadás

Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!

Néhány évvel ezelőtt egy barátom doktorrá avatásán vettem részt. Nem fért hozzá kétségünk, hogy a legjobb, summa cum laude fokozatot kapja meg, így is lett. A fogadáson idős édesapjához mentem, kezet fogtam vele és gratulációm közben nagy elismeréssel mondtam, hogy büszke lehet fiára. Halk, érett válasza azóta is bennem van: "Olivér, nem vagyok büszke, hálás vagyok érte."

Vannak olyan emberek, akik sohasem vágytak elismerésre: nem azért szereztek diplomát, vagy tudományos fokozatot, hogy kiemelkedjenek a többiek közül, nem azért dolgoznak, hogy valaki megveregesse a vállukat, sohasem számított, mivel hízeleg nekik ügyesen, vagy ügyetlenül az aki rá felnéz. Ilyen ember a mi kultúránkban, szűkebb hazánkban olyan, mint a fehér holló. Inkább pávához hasonló mozgást lehet látni, jó esetben saját tollakkal ékeskedő embereket, akik néha a semmire is büszkék. A páva is akkor érzi magát jól, ha hatalmas tollait kitárja és senki sem tehet úgy, hogy nem látja.

Jeremiás próféta Isten népével számvetést tart a babiloni fogság idején. Hogy jutottunk ide? Miért nem volt hatalmunk az ellenség felett? Hogy történhetett meg, hogy népünk így legyengült, most pedig idegen kézen vagyunk? Az ószövetség lapjain azt látjuk, hogy Isten népének felelős vezető rétege, az értelmiség és a nagy vagyonosok szép lassan olyan értékekre építették fel jövőjüket, jólétüket, amelyek veszélybe sodorták őket. Igénk ezek közöl hármat említ: saját bölcsességük, erejükre, gazdagságukra, vagyis műveltségükre, kulturális fölényükre, szellemi tőkéjükre, erős és stabil gazdaságukra, és aranytartalékukra, amelyeket önmaguk előre tolására és így mások kárára használtak. Istentől kapták okos észjárásukat, befolyásunkat, vagyonukat? Kitől mástól? Testvérek! Nekünk semmink sincs. Mezítelenül jöttünk a világra, mezítelenül megyünk is el. Amint van, Istentől van.
Mégsem az imént felsoroltakra kellett volna alapozni egzisztenciájukat, bár mint extrák, ezek is megadattak nekik. Az igazi, időt álló alapok tesznek erőssé egy közösséget: a szeretet, jog és igazság, ráadásul amelyben Isten kedvét leli. De csak akkor, ha ez lesz identitásuk három pillére. Jeremiás ebben a két igeversben a dicsőség teológiáját állítja szembe a kereszt teológiájával. "Aki dicsekedni akar, azzal dicsekedjék, hogy érti és tudja rólam, hogy én vagyok az Úr."

Jézus hasonlóan gondolkozott. Ő egészen más kincsek gyűjtésére hívja fel a figyelmünket. Nem lehet elégszer elmondani, hogy nem a gazdagok ellen beszél. Jézus szerette a gazdagokat, ugyanúgy, mint a nincstelent, egyre azonban mindig figyelmezette azokat, akiknek mindenük megvolt, így minket is: "Ahol a kincsed, ott a szíved is." (Mt 6,21) Akinek minden gondolata a felhalmozás, spórolás, kötvények ide-oda rakása, befektetések, gyűjtögetések körül forog, és még dicsekszik is ezzel, szíve a biztos jövő kialakításában dobog, ami legfeljebb néhány évtizedre tervezhető. Isten azt mondja: Bízd rám az anyagiakat, majd én megadom neked azt, amire szükséged van, amit pedig én úgysem adnék meg neked, azért értelmetlen küzdened időddel, munkáddal, fortélyokkal és csalással! Úgy vélem Isten hasonlóan gondolkodik felhalmozott tudásunkról, társadalmi erőnkről, lobbiainkról.
Teljesítménykényszer alá szorítjuk egymást, elképesztő versenyhelyzetet alakítunk ki, ami sodor minket, betarthatatlan tempót diktál, és ráadásul a végén kiderül, hogy vesztünket okozza.

Böjt előszobájába érkeztünk. Hetvened, hatvanad, ötvened vasárnapot említgetünk, amely elnevezések az 5. században kapták nevüket. Történt ugyanis, hogy 430-ban vandál hordák fogták körül Róma városát, ami igen fenyegető volt a bent rekedtek számára. Az akkori pápa böjtöt hirdetett, mert épp a húsvéti ünnepet 40 nappal megelőző böjt előtt voltak három héttel. A böjti időt negyvenednek hívják, így azt megelőző három vasárnap a hetvened, hatvanad, ötvened elnevezést kapta.
Ezekben a hetekben még tart a farsang, de már készülünk a visszafogott életre, a befelé fordulásra, arra az intim kapcsoltra Istennel, ami évünk hat hetét, mintegy kiemeli az ötvenkettő közül. Önvizsgálatunk még csak az előszoba ajtajánál tart, de máris egy meglehetősen komoly kérdéssel szembesít Isten szava, ami a böjtben választ vár: Vajon hogyan éljem az életem? Miként engedjem el a teljesítményorientált világ által kikényszerített trendi értékrendet?

Min változtassak? Amikor lelkivezetést kér valaki tőlem, úgy örülök annak a kérdésnek, hogy: Kihez, mihez igazodjam? Erről lehet beszélgetni. Biztosan sokan gondolják, hogy azét szeretem ezt a kérdést, mert erre Jézus a válasz. Ez nem ilyen egyszerű. Ilyenkor nem mondok semmit, hanem megpróbáljuk együtt megnézni, mi, vagy ki takarja el Jézust. A ki nem mondott dicsekvések bújnak elő. Büszkeségek, nagyképűség, eltorzult énképek.
Büszkék, vagy hálásak vagyunk otthonunkért, egészségünkért, gyermekeinkért? Pál azt írja az 1Kor 1,25-31-ben, hogy egy ember se dicsekedjen Isten színe előtt. De hisz mindig ott állunk!

Többször is el szoktam olvasni azokat az emaileket, amelyek arról szólnak, hogy Isten valamelyikőtök életében valami nagyot tett. "Bocs, hogy ilyen hosszan írtam, de most ez úgy kijött belőlem!" Persze, én is hosszan szoktam ezeket írni, mert van mit.
De hasonlóan jó érzéssel tölt el az, amikor valaki 3-4 órán át olvassa a Bibliát, mert nem tudja letenni és közben érezhetően gondolkodása olyan mértékben változik, hogy mindennapi beszédében megjelennek az önmagáról krisztusra mutató mondatok: "Ez nem én voltam." "Kívülről hallgattam magam." "Ezt néhány hónapja nem így mondtam volna."
Egy temetésen az életút, nekrológ felolvasásánál, esetleg az igehirdetésben nem szoktam érdemeket egymás mellé állítani és laudáció-t mondani. De nyugodt szívvel elmondom, hogy Isten mit végzett el elhunyt testvérünk által. De egy kerek születésnapon is hasonlóan, nem az illető nagyságát kell még nagyobbá tennünk, hanem azt, aki mindahhoz hozzásegítette. "Aki dicsekszik, az Úrral dicsekedjék!" (23.v.)

Gyermekeink három-négy éves korukban képtelenek elviselni a 2. helyet, a vesztést a játékban. Kár lenne, ha ilyen felnőttek lennének. Mert olykor, vagy sokszor tudnunk kell veszíteni abban, amit Isten nem akar megadni nekünk és milyen kár, ha ezekben mégis nyerünk, és még dicsekszünk is vele. Forduljon a történetünk!
Ámen.