Az év utolsó vasárnapja
Szentendre, 2015. december 27.
/Lk 2, 33-40/
EÉK 158, 1, 161, 172, 291
Horváth-Hegyi Olivér
Simeon és Anna
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
A három karácsonyi istentisztelet után az evangéliummal együtt (az év utolsó vasárnapján) mi is kitörünk az istálló falai közül, elhagyjuk Krisztus születésének betoppanó vendégeit és Jeruzsálembe zarándokolunk. Jézust, mint elsőszülött fiúgyermeket régi szokás szerint szülei a jeruzsálemi templomba viszik, hogy bemutassák az Úrnak.
Olykor nálunk is megadatik, hogy két-három hetes kisbabát mutatunk be keresztelőkor, az Úrnak felemelve őt a kereszt felé: "Az Úr ajándéka a gyermek ...". Azonban mennyivel több lenne, ha a sokak számára már idegenül hangzó egyházkelés régi evangélikus szokását újra szorgalmaznánk, ami ráadásul a bibliai kor hagyományához közel áll. Az egyházkelés, mint azt az elnevezés is sejteti, az a bizonyos első és legfontosabb út, amikor az édesanya valóban első, nyilvános útja a gyermekágyból a templomba vezetett és a lelkész egy hétköznapi helyzetben az oltárnál az édesanya hálaadó imádsága után megáldja az édesanyát. Ez a mi gyülekezetünkben két részben valósul meg. Egyrészt az elmúlt években szép szokássá vált, hogy a lelkész kedves kötelessége néhány percre meglátogatni az édesanyát és újszülöttjét a kórházban és ölbe véve az egy-két napos kisbabát, hálaadó imádság után áldást adni, másrészt a keresztelő végén már nem csak az édesanya egyedül, hanem a megkeresztelt és egész családja letérdel és megáldatik.
Jézus nyolc napos. Olyan kisbaba, mint a többi. Talán még csak Mária ismerné fel egy tucat közül. Ám Atyja házában a tévedés lehetőségének kizárásával meglátja benne az Üdvözítőt az agg Simeon és az özvegy, igen idős Anna. A gyülekezet két öregje. Egy nő és egy férfi. Az év utolsó vasárnapján Simeon és Anna hite rajzolódik ki elénk. Lássuk, hogyan!
Simeon azt az ígéretet kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg, míg meg nem látja Isten Fiát, ahogy Lukács fogalmaz, az Úr Krisztusát.
Nem lehetett könnyű így élni. Ez az ígéret nem hasonlítható egy csodálatos természeti jelenséghez, a világ nyolc csodájának egyikéhez, emberkéz által alkotott világhírű építményhez, nem Simeon dédunokájáról van szó. Ez az ígéret keveseknek adatott meg. A Bibliából tudjuk, hogy Simeon szent életű ember volt, az ádventi várakozás évtizedek óta elméjét és hitét próbáló időszak lehetett.
Nem ismerem pontosan más korok embereinek létértelmezését. Nem kutattam régmúlt történelmi korok hitéletét, de azt megbizonyosodva mondhatom: a 21. század eltévedt, és ki tudja hol bolyongó embere visszafordíthatatlanul keresi megnyugvását. Túlpörgött világunkban túl gyorsan változik identitásunk, elképesztő mértéket öltő tudásunk, helyzetünk önmagunkhoz és Istenhez képes. Ebben a változékony időben Krisztus várása csupán egy alternatíva. Mégis azt látom, hogy keresése folyamatos. Krisztusra éhes a világ, csak épp mással akar jóllakni. Simeon tudta, kire vár. Ismerte az ószövetségi próféciákat, ráadásul azt olvassuk, igaz és kegyes, magyarul hitét gyakorló, kitűnő ember volt, akin ott volt a Szentlélek. Simeon érte volna ezt el egyedül, fél kézzel?
A keresőknek szoktam mondani, hogy várd az Urat. Ő nem késik. Jön, amikor annak rendelt ideje van. Hozzá szoktam tenni, hogy én sem tudom, hogyan, mikor, s miért pont akkor működik érintése. Egyszer csak megtörténik. Az Útmutató mai napra kiírt jánosi igéje mindig megnyugtat, hogy maradjak csak, nem az én dolgom lehozni Istent a mennyből: "Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket." (Jn 15,16) - olvashattuk reggel.
Bevallom, hogy ha Isten megérint engem egy rádióműsoron, zenén, utcai jeleneten, vagy egy beszélgetésen keresztül, az olyan, mintha kirázna a hideg. Érzem a karomon, a hátamon, a fejem búbján a bizsergést, és ahogy telnek az évek, úgy veszem észre, ki-ki buggyan egy-egy könnycsepp a szememből, mert tudom, hogy ez ő volt. Olyankor nagyon figyelem, hogy mi történt, mit hallottam, mert ezek a tartalmak üzenetek számomra a mennyből. Mindenkinél másképp lehet ez, ahogy Simeon gyönyörűen megfogalmazott Benedictusában megénekli, elimádkozza Jézus megpillantásának és ölbe vételének érzékeny pillanatát: "Mostan bocsátod el Uram szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet." (Lk 2,29-30) Milyen nagyszerű lehet így meghalni! "Látták szemeim üdvösségedet!"
Ézsaiás írja: "A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el." (Ézs 42,3) Nincs olyan piciny hit, amelyet Isten ne tudna lángra lobbantani, nádszáltörékeny élet, amelyet hit által meg ne tudna erősíteni. Légy fogékony és figyelj a jelekre! Tegnapelőtt azt mondtuk, hogy a pásztorok számára a bepólyált és jászolba fektetett kisgyermek volt a jel, ma pedig az a jel, hogy nincs jel. Mária és József, pásztorok és bölcsek, Simeon és Anna látása és tapasztalása nélkül kell hinnünk Jézusban. "Boldogok, akik nem látnak és hisznek." De jó, ha tudjuk, hogy van libabőr, van megmagyarázhatatlan élmény, van kommunikáció, igenis van mennyei visszajelzés!
A galatabeliekhez írott levél is ebben erősít meg, aminek alapján Simeon és Anna öreg koruk ellenére kiskorúak voltak, mert még nem jött el az idők teljessége, ráadásul életük legnagyobb részét, majd az egészet a kisgyermek karácsonyi ajándékozás várásának izgalmában töltötték. De amint nyilvánvalóvá lett, hogy Simeon nem egy különleges gyermeket, hanem magát a testté lett Istent tarja kezében, elkezdődött az örökösödés. Jézus óta Isten előtt nem szolgák, hanem fiak vagyunk, akik mindent örökölnek, ami az Atyáé. Hát nem ez a legnagyobb karácsonyi ajándék? Hát nem ez a legnagyobb visszajelzés onnan felülről?
"Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya?" - kérdezi a próféta. (Ézs 49,15-16) Isten tenyerébe vésett. Emlékszik ránk. Listájából nem maradunk ki.
Karácsony szimbóluma lehet a jászol, maga a betlehem, ami a Fő téren is jelképként hívogat a megállásra, vagy a Betlehembe vezető út, ahogyan azt tegnap Zászkaliczky Tamás presbiter testvérünk igehirdetésében hitvallóan, festményeken keresztül is elénk tárta, de szimbólum lehet a csillag, ahogyan a csillagot református társegyházunk templomaik tetejére helyezi, mutatva Jézus tartózkodási helyét. Karácsony ünnepének ókeresztény szimbóluma mégsem ezek közül az egyik, hanem az α és az ω, a görög ábécé első és utolsó betűje.
Simeon kezében, Anna el nem homályosodó tekintetében a kezdet és a vég tükröződött. A kezdet és a vég megkerülhetetlen. Jól tudta ezt az agg Simeon: "Íme, ő sokak elesésére és felemeltetésére rendeltetett." (34.v.b)
Amikor meglátogattam Dénes öcséméket Berlinben, feltűnt, hogy a társasházi albérletük utcára néző kapuja előtt a járdába egy kiálló kő van bebetonozva. Botlatókő - mondta. Olyan házak elé raktak botlatókövet, ahonnan a második világháború alatt elvittek egy vagy több zsidó személyt, hogy mindig eszünkbe jussanak.
"A Sionra egy követ teszek le alapul, szilárd követ, drága sarokkövet alapul." - mondja Isten Ézsaiás által (Ézs 28,16). "Olyan kő lesz, amelybe beleütköznek, olyan szikla, amelybe belebotlanak." (Ézs 8,14) Jézus a megütközés köve (Rm 9,32-33), aki egyben drága kő is, (1Pt 2,6-8), élő kő is. Jézus azért jött el hozzánk és vált felismerhetővé, hogy kikerülhetetlen "botlatókő" legyen.
Ámen.