Ádvent 3. vasárnapja
Szentendre, 2015. december 13.
/Ézs 40,1-11/
EÉK 149, 1, 131, 132, 12
Horváth-Hegyi Olivér
Mentés másként
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ádvent időszaka számomra akkor sikerül jól, ha nem elmúlik, hanem eltelik. Mulandóságok helyett ádvent négy vasárnapja és az azokhoz tartozó hétköznapok tapasztalatai megtöltik ádventi tarisznyámat. Idei tarisznyám legértékesebb perceit reggelenként kapom. Ma reggel például Luther Márton néhány szava járt át: "Krisztus olyanok nyomorúságán akar segíteni, akiken a világ minden hatalma se tudna segíteni." (Jer örvendjünk keresztények). Ez a segítő hatalom egy piciny gyermek testében érkezett hozzánk, miközben a császárkodás helyett megmaradt betlehemi egyszerűségében és szeplőtelen ártatlanságában. Tehát megint átélhettem, hogy a reggeli csend kibontja karácsonyt. Nem gyorsan, de épp időre, mint ahogyan tüskés levelei végén harsona alakú virágzatát engedi kibomlani a karácsonyi kaktusz.
Ádventi tarisznyánk istenélményei közé tartozik, amiről Luther is ír: ennek a más hatalomnak a felismerése.
De mit is tud Ézsaiás erről a más hatalomról, amit ez a világ nem ismer?
Mindannyian tudjuk, mit jelent krízisben lenni. Ellehetetlenült barátságok, magatehetetlen házastársak, hirtelen magányossá vált fiúk és lányok, pánikszerű rohamok, szorongás valami egészen banális téveszmétől, hirtelen élethelyzet-változás, egy haláleset. Mind krízis.
A krízis válság, fordulópont, ami el van fedve a megoldhatatlan szó fénytelen leplével.
Ézsaiás korában is voltak krízisek. Izrael népe a felolvasott ige szerint egy óriási krízisben szenvedett. Babiloni fogságuk felborított mindent, amit szentnek és szépnek hittek. Úgy érzik, történetükben két lábbal álltak a földön, de most kihúzták alóluk a talajt. Talajt vesztetten, ide-oda, ehhez-ahhoz dőlve mondogatják egymásnak: elhagyott minket az Úr, nem áld már meg és nem őriz meg, világosság helyett sötétben tapogatózunk, és nem könyörül rajtunk, elfordította arcát és békétlenséget hozott nekünk.
Milyen érzés az, amikor "nem kerül ügyed az Úr elé"? A keresztény hívő ember gödörélménye ez. Ott, lent a mélyben gyakran senki sincs velünk. Magunkra maradottan kapálózunk felfelé. Küzdünk, ki akarunk mászni a gödörből, de csak visszaesni tudunk.
Minden krízis kétféleképp végződhet. Vagy elveszünk, vagy megerősödve jövünk ki belőle.
Két hete bakonybéli lelkigyakorlatunkon volt egy beszélgetésünk bencés barátunkkal, Anzelm testvérrel. Neki volt egy fontos mondata, amit megjegyeztünk: "Tudni kell a krízisben maradni.". Isten nem mindig akar bennünket megvédeni a veszedelemtől, de minden kétséget kizáró szándéka, hogy a bajba jutott ember erőforrása legyen.
Ézsaiás ezzel vigasztalja népét: "Elszárad a fű, elhervad a virág, de a te beszéded örökre megmarad." (8.v.) Ez a beszéd, ez az Ige testté lett. Itt élt közöttünk.
Itt van velünk. A gödör mélyén is. Gyakran csak a gödör mélyén találkozunk vele. Úgy van ott velünk, mint egy kincs. A gödör mélyének drága kincse ő. Az első, az utolsó, az egyetlen menedék. Vele megerősödve juthatunk ki a krízisből. Történik ez akkor, amikor mélységeinkben végre rádöbbenünk arra, hogy végeredményben semmink sincs, csak Isten. Ez a tökéletes tisztánlátás.
Jób krízise a Biblia legmegrázóbb leírásai közé tartozik. Mindent elveszített. Porból vétetett, porban fekszik. Hamu élete a véget sejteti. Mégsem veszti el önmagát. Nem lesz magánkívül és a végén megértjük szenvedésének – ha nem is okát, de – értelmét, amit a feddhetetlen, Istenfélő és kegyes Jób egyetlen mondatában fedezünk fel: "Eddig csak hírből hallottam rólad, de most saját szememmel láttalak." (Jób 42,5)
Ézsaiás előtt ott állt a kérdés: vajon a nép tud-e erőt meríteni irgalmatlan élethelyzetében? Van-e valami, vagy valaki, aki átsegíti őt a krízisen? Nem hatalmi szóval megszüntetve az elnyomást, nem elűzve a gonosz asszír vezetőket, lekaszabolva az ellenség fejét. A segítés most az, ami Isten részéről oly gyakori: veled akarok lenni mélységeidben. Igen, ez a mentés másként. "Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!" (Ézs 43,1) Minden ebből az enyém vagy teológiából indul ki.
Tudod-e, hogy Isten keresztségedben, konfirmációdban ezt mondta neked: Enyém vagy! Nem csak egészségedben, sikereid között, hanem nyomorodban is enyém vagy.
Könnyű hinnünk, amikor csupa olyan tapasztalatunk van, ami hálaadásra indít. A hit próbája a krízis. Fordulópontjainkon mutatkozik meg igazán a hit.
Keresztelő Jánostól halljuk a nagy ádventi gondolatot, ami Jézus útjának előkészítéséről szól: "Minden szakadékot töltsetek fel, minden hegyet és halmot hordjatok el." (Lk 3,5) Egy értelmezés szerint völgyeink és szakadékaink, ezek a mély pontok kicsinyhitűségünk, hegyeink és magaslataink elbizakodottságunk. Csak Jézus tud elbizakodottságunkban meghajlítani, kicsinyhitűségünkben felemelni. Ezt az útegyengetést nem mi végezzük. Egyszerűen megtörténik velünk. Ő építi az utat, ez kegyelem. Akadályainkat ő akarja elhordani, hogy kacskaringós utunk egyenessé legyen őhozzá. Olyan sokan akarnak göröngyöt hordani, útépítőként csákányozzák önmagukat, faragják hibáikat, levágják kanyarjaikat. Pedig ezeket egyikünk sem tudja elvégezni. Meggátol bennünket az úgysem fog menni és megy ez magától két égig emelkedő fal. Isten azért küldte el Jézust, hogy ezt a falat lerombolja. "Krisztus olyanok nyomorúságán akar segíteni, akiken a világ minden hatalma se tudna segíteni." Krízisben Krisztus.
Ámen.