Ádvent 2. vasárnapja
Szentendre, 2015. december 6.
/Ézs 63,15 - 64,3/
EÉK 133, 2, 149, 305, 11
Horváth-Hegyi Olivér
Isten letekint
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
Ádvent első három vasárnapjának van egy bűnbánatra hívó, és a szabadulás reményét hirdető jellege, ezért ezeket a heteket kisböjtnek is szoktuk hívni. Két ádvent között vagyunk. Már egyszer testté lett Isten Fia, de még nem tért vissza a nagy rendezésre. E kettős feszültség mégsem rossz, hiszen most van időnk Krisztussal foglalkozni. Ezért tartunk ádvent minden reggelén 7 órától ádventi csendes perceket templomunkban. Használjuk ki ezt a nagyon intenzív lelki időt, ki tudja, hány ilyenre lesz még lehetőségünk!
Isten népe még az első ádventben élt. Várakozásukban azonban olykor elfáradtak. Tipikus emberi magatartást tanúsítanak. Ha nincs bajuk, hallgatnak és élvezik a jólétet és békét. Ha rájuk tör valami nagy veszély, rögtön kiáltani kezdenek. Istent tehát időszakosan használják. Technikájukat az egész Ószövetségen nyomon lehet követni.
Ennek egyik példájával találkozunk, amikor a külső támadásoktól megfélemlített nép odaáll Istene elé, beismeri, hogy elfordult tőle és panaszdala után bocsánatért és természetesen felemelkedésért könyörög. "Tekints le az égből, nézz le szent és dicső hajlékodból!" (15.v.).
Ebben az egy mondatban rengeteg üzenet van.
Az első és legfontosabb, hogy Isten lát minket. Miért szoktunk mást gondolni? Aggódunk amiatt, hogy nem lát. Izrael népe hitt a gondoskodásban. Számtalanszor megtapasztalták Isten segítségét. Isten csak úgy tud segíteni, ha lát minket. Talán az a baj, hogy mi nem látjuk őt. Hiszünk a létezésében. Még azt is elfogadjuk, ha valakin segít és azt az illető elmondja nekünk. Ha megérint még örülni is tudunk neki. De mi van velem?
A másik, hogy a nép nem mindig járt Istennel, ezért kell Istennek lenéznie rájuk.
Az őstörténet leírása szerint Ádám és Éva bujkált az Édenben. Nem akartak a Teremtővel találkozni. Érezték az egyre növekvő távolságot. Elszakadásuk szégyent hozott a fejükre, most már volt takargatnivalójuk. Mára annyira hozzászoktuk ahhoz, hogy mindenkinek van valami takargatnivalója, legfeljebb a mennyiség változó, hogy már nem is takargatjuk. Ha lát Isten, ha nem szabadlábon védekezünk. Védjük a bűneinket és egymásnak fedezünk. Az egész világ igazolja az egész világot. Ha Isten mindig itt járna közöttünk, a lelkészek nem győznének a gyóntatást. E világ a mennybe exportálta Istent. Ő mégis le-letekint, családot látogat, és bár tömegek vesztek el, ő egyesével lép oda hozzánk. Ha egy adott közösség, város, család befogadja őt, az a kívülálló számára szembetűnő.
A harmadik, hogy Isten hajléka emberfeletti. Kellenek nekünk ezek az emberfeletti dolgok, hogy ne bízzuk el magunkat. Isten hajléka szent. Ezt a templomot sem lehet akármire használni, ebben a templomban sem lehet akárhogy viselkedni, ezt a templomot nem lehet akárhogy berendezni, takarítani, használni. Ez a templom nem csak egy épület, hanem az ő otthona. Sok állandó lakcíme van még. Nem csak evangélikus. Minden hely, ahol tisztán szólnak róla és megváltó munkájáról dicső és szent.
A negyedik üzenet az evangélium. Isten Jézus Krisztusban tekintett le ránk. Nagyon mélyről jöhet az a sóhajtás, ami így jön ki a nép szájából: "Olyanok lettünk, mintha sohasem uralkodtál volna rajtunk, mintha nem rólad neveztek volna el minket." (19a.v.)
Mi Krisztus nevét kaptuk. ha még azt is hozzátesszük, hogy mi evangélikusok hordozzuk nevünkben Jézus élettörténetét, és megváltó munkáját, óriási kitüntetést élhetünk meg amellett, hogy felelősségünk hallatlan nagy. Izrael népére hogyan nézhettek a környező népek, amikor istentelenül éltek? Legalább úgy, ahogy a keresztényietlenített Európára a keleti népek. A hitben eltévedt nép érthető, hogy istenhez kiált, mert már nem bírja az elfordulásából következő megszámlálhatatlan sebet, katasztrófát, életveszélyt. Ezért érkezik hozzánk Krisztus. Tehozzád is ezért érkezik el. mert már nem bírod cipelni magad, a családodat, nem tudod elviselni a nyomasztó érzéseket. Krisztus jön és a "bárcsak szétfeszítenéd az eget" valóra válik és belefeszült a világba. Hozza nekünk önmagát, bűneink bocsánatára és hozza nekünk az eligazító mondatokat, példázatokat, hogy szavaival mentsen meg minket az Emberfia, vagyis újra eljövetelére. "Az ég és föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el."
Nem múlnak el, ha várakozásunk közben hitvallást teszünk Jézusról, ahogyan annak szép példáját hallhattuk pénteken a Prima Primissima díj átadásakor. Idén az építészeknek járó díjat egyházkerületünk tiszteletbeli felügyelője, Benczúr László Ybl-díjas építész kapta, aki sok evangélikus templom, a Megyeri híd és a Millenáris park mellet óvodánk átépítésének terveit is készítette. Amikor a Művészetek Palotájában átvette a díjat rövid beszédét így fejezte be: minden építész tehetsége Istentől van, ezért Istené a dicsőség!
A szétfeszített ég nyitva áll. Isten közöttünk van. Ez ad nekünk békességet, amikor halálunkra készülünk, ebbe kapaszkodunk, amikor munkát keresünk, ez csillapítja szívünk háborgását, ha az elhagyás veszélye somfordál körülöttünk, ez nyit meg újabb távlatokat, amikor politikusok és gazdasági szakemberek sötéten festik le a jövőt.
"Keressétek az Urat, amíg megtalálható!" (Ézs 55,6)
Ámen.