Szentháromság ünnepe utáni 22. vasárnap
Szentendre, 2015. november 1.
/Fil 1,3-11/
Ubi caritas, EÉK 254, 9, 521, 308, 11, 291
Horváth-Hegyi Olivér
"Csak" egy alma
Keresztyén Gyülekezet, Szeretett Testvéreim az Úrban!
"A hálaadás és az imádság az, aminek Isten előtt értéke van, bár Isten úgy fogadja, mint az édesapa egy almát a gyermekétől."
Tegnap emlékeztünk meg Reformáció ünnepének 498-ik évfordulójáról. Luther Márton személyét idéztük fel a szentendrei református templomban. Nem azért, mert kiemelt evangélikus szentünk, sem nem azért, mert kultuszát a két év múlva esedékes 500-ik évfordulóig csúcsra akarjuk segíteni, még csak nem is azért, mert őt emlegetve lutheránus identitásunk izmosodhat, hanem mert szeretjük. Szeretjük gondolkodásáért, teológiai tisztánlátásáért, bátorságáért. Szeretjük a prédikációit, hasonlatait, küzdelmeit az evangélium igazságáért, egyserűségét, mégis velős mondanivalóját, mint például amit a hálaadásról, imádságról és almáról mondott.
Mert valóban, nekem is eszembe jut, hogy tegnap néhány napos távollét után megérkezve, a már járni tudó gyermekeim legtökéletesebb ajándéka a kis kezekben hozott pillecukor volt, ami nekik ritka kincs. Az ölelésen és vidám mosolyon túl, mivel fejezhették volna ki örömüket és szeretetüket jobban, mint a legtöbbel, ami egy édesapának adható valódi érték, bár egy almának talán még jobban örültem volna.
Tehát hálaadás és imádság.
Pál apostol a legnagyobb örömmel gondol a filippibeli gyülekezetre. Öröme levelén átsüt, pedig tudjuk, Pál ezeket a sorokat a börtönben írta. Örömének egyik oka, hogy az öt évvel ezelőtt alapított gyülekezet tagjaiban Isten elkezdte a jó munkát.
A jó gyülekezet első ismérve: Isten elkezdte benne a jó munkát. Gondoljunk csak bele, milyen lenne a mi gyülekezetünk, ha Isten nem kezdte volna el bennünk a jó munkát. Az igehirdetések nem szólítottak volna meg senkit, az úrvacsorában megtapasztalt krisztusi jelenlét papos szöveg maradt volna és nem valódi élmény, közösségünk inkább egy népegyházi formába rendeződött csapat lenne farizeusokkal, kiégett keresztényekkel, vasárnapi programra érkezőkkel, semmint az élő Jézus köré gyűlők köre. Ha ez így volna, valószínű senkinek sem lenne kedve ide járni. Egy rossz hely lenne, városszerte rossz hírrel, az egyháztörténet könyvében egy tintapaca. De hiszem, látom, hogy ez nem így van. Ezt a gyülekezetet, amely bűnbánattal kell, hogy megvallja gyengeségeit, hibáit, mégiscsak a Krisztus által elkezdett jó munka szerkeszti egybe.
Van egy másik vetülete is Isten munkájának. Milyen megnyugtató arra gondolni, hogy szeretteinkbe Isten elkezdte a jó munkát és elvégzi azt a Krisztus Jézus napjára (6b v.). Milyen nagy felelősségünk van családtagjaink iránt, akikben Isten még nem kezdte el a jó munkát, mert ők nem engedik, hogy elkezdje. Szintén Luther írja, hogy az ördög minden támadása mellett amennyiben imádságaink nem lettek volna olyan hatásosak, az evangélium nem terjedt volna annyira. Imádkozzunk családtagjainkban elkezdődő és életük végére beteljesedő jézusi munkáért, mert egészen más egy koporsó, vagy urna mellett megállni úgy, hogy a végtelennek tűnő fájdalommal együtt tudom: ő engedte, hogy Krisztus Jézus dolgozzon benne a Lélek által, hitt, és ez a hit segíti őt az örök életbe. Egészen más úgy elengedni saját életünket és tudni meghalni úgy, hogy Isten bennem munkálkodásáról meg vagyok győződve.
Haldoklók melletti csendben, nehéz kórházi helyzetekben, az otthon meghalók ágyánál látom, hogy ki tud könnyen és ki tud rettenetesen nehezen elmenni, ki tudja mondani, vagy még utolsó hangján énekelve hitvallásszerűen meglepni családtagjait, lelkészét ezzel: "Hadd menjek Istenem, mindig feléd…!" Mindenkor készen legyetek!
Visszatérve az igéhez, az apostol megfogalmazásából kiérezzük, hogy mennyire szereti ezt a gyülekezetet. Olyan kedvesen, szeretetteljesen formálja meg mondanivalóját, örömmel imádkozik értük és velük.
Mi hogy vagyunk ezzel a kérdéssel? Mit jelent nekünk szeretni a gyülekezetünket? Ezt a gyülekezetet. Úgy, ahogy van. Nem csak az a kérdés, hogy én lelkészként hogyan szeretlek titeket, hanem ti egymást, engem, ezt a közösséget? És mi kellene ahhoz, hogy még jobban tudjuk szeretni? Talán megismertem annyira a szentendrei testvéreket, hogy már tudom: aki szereti ezt a gyülekezetet, azt itt nagyon szeretik. Nem azért, hogy viszont szeretve legyen, hanem mert a Mennyei Atya így tesz bennünket egy igazi családdá, és mert sokatokon meglátszik, hogy szívből és nem színből szerettek. Nem csak - hála Istennek veletek ritkán átélt - temetésen érzem ezt, amikor több tucat testvér eljön, ha közülünk valaki előre megy, hanem ahogyan látogatjátok egymást, tartjátok a kapcsolatot, telefonáltok és emaileztek egymással és velem, ahogy egy komatál szerveződik oda-vissza. hamarosan még a gyülekezet énekkara is ezt énekli: "Ubi caritas et amor, Deus ibi est." "Ahol szeretet és jóság, ott van az Isten."
Páltól ma még a hálaadást is megtanuljuk. Hálát adni a gyülekezetért. Azért, hogy nem magányosan mondogatom az orrom alatt az utcán: Erős vár a mi Istenünk!, hanem ahogyan néhány hete az egyik nagybolt parkolójában lejátszódott: egy nemrég érkezett testvérünk rövid beszélgetés után hangosan köszönt el egy autójába pakoló családunktól Luther kedvenc zsoltárának kezdő sorával himnusszerűen. hálásak lehetünk ezért a templomért, a hétközi csoportjainkért, amelyben sokkal könnyebb számon tartani egymást. Nem én vagyok egyedül evangélikus. Az erős vár a mi Istenünk szép visszhangra talál. vannak, akik figyelnek rám, és vannak, akikre én figyelek. Mert szerető közösségben élni évezredek óta az ember természetes állapota. Miden más természetellenes. Jézus is ezért hagyta meg legfőbb parancsként a szeretet.
És ha már hálát adok egy-egy gyülekezeti kapcsolatért, egy testvérért, tegyük hozzá, hogy ez csak imádságban lehetséges. A hálaadás és imádság összetartoznak. mert hát kinek másnak adnék hálát egy testvéréért, ha nem annak, akitől kaptam? Adjatok hálát egymásért a gyülekezetben, ahogyan a nyugdíjas kör tagjai minden alkalommal megteszik. Ők a bölcsek. Pedig csak egy almát adnak.
Így várhatja ez a gyülekezet is Krisztus napját. Így tekinthetünk élőkre és holtakra. Hálát adva értük és könyörögve. De halottak napján se felejtsük Jézus szavát: Isten nem a holtak Istene, hanem az élőké.
Ámen.