Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap
Szentendre, 2015. július 19.
Eero Huovinen

A tanítványok ezután hazamentek, Mária pedig a sírbolton kívül állt és sírt. Amint ott sírt, behajolt a sírboltba, és látta, hogy két angyal ül ott fehér ruhában, ahol előbb Jézus holtteste feküdt; az egyik fejtől, a másik pedig lábtól. Azok így szóltak hozzá: Asszony, miért sírsz?
Ő ezt felelte nekik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették.
Amikor ezt mondta, hátrafordult, és látta, hogy Jézus ott áll, de nem ismerte fel. Jézus így szólt hozzá: Asszony, miért sírsz? Kit keresel? Ő azt gondolta, hogy a kertész az, ezért így szólt hozzá: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nekem, hova tetted, és én elhozom.
Jézus nevén szólította: Mária! Az megfordult, és így szólt hozzá héberül: Rabbuni! - ami azt jelenti: Mester. Jézus ezt mondta neki: Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához, hanem menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.
Elment a magdalai Mária, és hírül adta a tanítványoknak, hogy látta az Urat, és hogy ezeket mondta neki. (Jn 20,10-18)

Kedves Testvérek a Krisztusban!
Mindenekelőtt szeretném megköszönni a meghívást, hogy együtt ünnepelhetünk ezen a vasárnapi istentiszteleten. Az Evangélikus-Római Katolikus Egység Bizottság tagjaiként örülünk, hogy vége van az egyházaink közötti sok konfliktusnak, és elmélyíthetjük közösségünket egymással.
Szentendre címerében bárányt látunk zászlóval, azaz az Isten Bárányát és a zászlót a kereszttel, a győzelem jelével. Az Isten Báránya, Jézus Krisztus közös hitünk középpontja. Jézus Krisztus, a megfeszített és feltámadt Isten Báránya egyesít minket, katolikusokat és evangélikusokat. Városotok, kedves szentendrei testvérek, Jézus Krisztus városa, olyan város, amely utat mutat minden keresztyén igazi egységéhez.

A keresztyének közötti egységet egy olyan kis dolog is előbbre viszi, amelyre gyakran nem figyelünk eléggé, pedig tisztában vagyunk a jelentőségével. Vagyis arra gondolok, hogy milyen fontos a személyes találkozás.
Mi, mai látogatók a világ különböző részeiből jöttünk, Japánból, Brazíliából, Franciaországból, Tanzániából, az Egyesült Államokból. Gondolom, hogy életünkben ez az első alkalom, amikor Szentendre lakóival személyesen találkozunk. Mi finnek nagyon jól tudjuk, hogy a magyarok rokonai vagyunk, de ahhoz képest elég ritkán találkozunk közelről, személyesen.
Nagy öröm, hogy ma mindnyájatokat itt láthatunk. Hiszem, hogy a személyes találkozás hozzájárul a barátsághoz, erősíti közös hitünket és fáradozásunkat az egyház látható egységéért.

János evangéliuma úgy beszél nekünk Jézus feltámadásáról, mint ahol a másik arcának, személyének látása van a középpontban.
Az üres sír története a magdalai Mária és Jézus kerti találkozásának jelenetében éri el drámai csúcspontját.
Mielőtt a magdalai Mária felismeri a Mestert, három dolog történik, mintha egy színdarab három felvonása lenne. Először is Jézus nevén szólítja Máriát. Utána Mária megpróbálja megérinteni Jézust, végül pedig szembenéz vele. Vagyis a név, az érintés és a tekintet.

Az első felvonásban Jézus csak egy szót szól, ez viszont kulcsszó, a név: "Mária". Most már nem csupán egy ember vagy egy asszony áll Jézus előtt, hanem Mária, név szerint megszólítottan.
Ha valakinek a nevét említik, az olyan, mintha megszólítanák. Felfigyelünk, megállunk. Mária a beszélő felé fordul, szemébe néz, és szintén egy nevet, egy szót kimondva válaszol: Rabbi, azaz mester.
Ahhoz, hogy felismerjük Jézust, elég, ha Ő nevén szólítja a sírót, a keresőt. A néven szólítás teremti meg közötte és közöttünk a szoros személyes kapcsolatot.

A második felvonás következik. Úgy tűnik, hogy Jézus távol akarja tartani Máriát, amikor ezt mondja neki: "Ne érints engem!"
Ezek a szavak eredetileg azt jelentik: "Ne csüngj rajtam!" vagy "Ne ragaszkodj hozzám!" Jézus szavainak latin fordítása, "Noli me tangere" gyakran előfordul az irodalomban, még liturgikus énekekben is.
Jézus szavai alapján nem tudjuk megállapítani, hogy Mária már megérintette-e vagy sem. Akárhogyan is, nem volt szabad neki Jézust megfognia vagy visszatartania.
Amikor Jézus megszólította Máriát, ő azt gondolhatta, hogy a Mester ugyanúgy lesz jelen, mint földi életében. Ezért nyújtja ki a kezét, hogy megérintse. Jézus azonban figyelmezteti, hogy a jelenléte már nem ugyanaz.
Világossá is teszi, hogy Mária miért nem érintheti meg feltámadott Mesterét. "Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához ...."
Jézus küldetése nem ér véget a feltámadással. Még hátra van felmenetele az Atyához, amit mennybemenetelnek nevezünk. Mária nem tarthatja vissza ettől azzal, hogy megfogja, és a magáénak vallja.

A találkozás harmadik szintje akkor tárul fel, amikor Mária – úgy cselekedvén, ahogyan Jézus mondta neki –, rohan a tanítványokhoz, és elújságolja nekik: "Láttam az Urat!".
Amikor Mária, miután felismerte Jézust, izgatottan elrohan, hogy közölje a hírt Mestere feltámadásáról, nem beszél az elhengerített kőről vagy az üres sírról. Elmondja, hogy Jézussal, az Úrral találkozott, szemtől-szemben látta őt.

Mind a zsidó, mind a keresztyén hívő legbensőbb óhaja, hogy láthassa Isten arcát. A reménység, hogy láthatjuk Isten arcát, azóta is él. Ha most még nem is láthatjuk Őt szemtől-szemben, egyszer majd teljesül a kívánságunk. Az ároni áldásban ezt mondjuk: "Az Úr világosítsa meg az ő arcát terajtad..." és "Az Úr fordítsa az ő arcát tefeléd..."
Pál apostol azt mondja, hogy ebben a világban csak tükör által homályosan, részlegesen láthatjuk Istent és Jézust (1 Kor 13,12). De egy napon, időnk és az idők végezetekor Isten arca arra vár, hogy megismerjük. Akkor, mostani időnk után színről-színre láthatjuk.
Nem ok nélkül való, hogy az örök élet Isten boldogító színelátásaként lett leírva. A Jelenések könyve szerint óhajtásunk a mennyben teljesül, Isten szolgái látni fogják az ő arcát (Jel 22,4).
Mária szavai: "Láttam az Urat" vezessenek a jövőbe, az erősödő közösséghez és végül az örök életre. Ámen.
(Ford.: Szentpétery Péter)