Szentháromság ünnepe utáni 3. vasárnap
Szentendre, 2015. június 21.
/Lk 15,1-10/
EÉK 40, 8, 296, 422, 331, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Ki vagyok?
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
Ki vagyok én Isten szemében? Ki vagyok én ebben a gyülekezetben?
Két olyan kérdés ez, amire nem is könnyű válaszolni.
Hogy milyennek lát minket Isten és mit kezd velünk az egyik alapvető kérdése minden megszületett embernek, amikor eljut odáig, hogy megtudja, vagy megtapasztalja: van valaki, akit Istennek hívunk, aki a létezők között egy külön kategória. Ő mindenki felett áll, leginkább Jézuson keresztül ismerjük meg. Hasznos tudása a hívő embernek hogy egyáltalán nem közömbös neki, mi a véleménye rólam.
A másik kérdés már egy érettebb időszakunkban tehető fel. Egy keresztény közösség tagjaként előbb-utóbb szembesülünk a gyülekezeti helyzetünkkel és rákérdezünk, esetleg mások rákérdeznek önazonosságunkra: ki vagy te ebben a gyülekezetben?
Lukács evangéliumának 15. fejezete a három elveszettről szól. Az elveszett juhról, az elveszett drahmáról és a tékozló fiúról szóló példázat közül ma az első kettővel foglalkozunk, a harmadikkal majd jövő héten a balatonszárszói gyülekezeti hetünkön hat esténken át az evangelizációs sorozat szól majd. Jézus két mai példázatával Isten hiányaira tereli gondolatainkat.
Istennek ugyanis hiányzik, ha valaki még nem, vagy már nem tartozik hozzá.
Jézus működése után az ókeresztény egyházban óriási dilemma volt, hogy mit kezdjenek az un. lapsikkal, a keresztényüldözés alatt Jézust megtagadókkal, az egyházi életüket feladókkal, ha közülük vissza akarnak térni a gyülekezetbe.
Az elkószált juh egy-egy közösségben akár sok tucatnyi embert, családot jelentett, az elgurult drahma sok gyáva, vagy gyenge hitű testvért, akik nem bírták idegileg az üldözést, féltették családjukat, egészségüket, szabadságukat, számtalan esetben életüket. Akik túlélték a kemény időket, az irgalmatlan megpróbáltatásokat, elkezdtek arról beszélni, hogy miként fogadják vissza az egy-két évre, évtizedre eltűnteket.
Jézus egyértelmű példázatait rögzíti írásban Máté és Lukács evangélisták. Válasza a hitvalló, törvényt megtartó, erős hitű testvérek felé, az eltévelyedő báránykával nyájához visszatérő pásztor és a drahmáját megtaláló asszony öröme, hálája. Ha valaki hűtlen volt, kényelemből nem tartotta a kapcsolatot a hívő közösséggel, de Isten újabb munkájának köszönhetően visszatér, az ünnep.
Ki vagyok én ebben a gyülekezetben? Ki vagyok én ebben a két történetben?
Ezt így nem szoktam hallani nálunk, de úgy vélem sokan gondolják azt, hogy Isten a jókat szereti. Gyülekezetünk magjához, a belső körhöz (ha van ilyen) a nagyon hívők tartozhatnak. Ez nagy tévedés. Mindannyian valamikor elveszettek voltuk, de Jézus utánunk jött. Ezért nincs különbség a régen megtaláltak és a frissen megtértek között. Sőt, a gyülekezet Istentől kapott egyértelmű feladata visszafogadni, ha tetszik rehabilitálni az Istentől elszakadtakat. Ebben segít Péter apostol: "Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok." (1Pt 5,7) Ha neked gond egy nyilvánvalóan bűnössel egy padban ülni, a Skanzen táborban együtt mosogatni, kézműveskedni, a piacon összefutni és köszönni, alázd meg magad és ne engedd, hogy szeretetlenséggel és a személyválogatás zsákutcájába jutva elnyeljen téged az ördög, mint ordító oroszlán, aki lesben jár. Mert az ördög azt akarja, hogy a mindenkori kilencvenkilenc ne fogadja vissza a századik megtaláltat.
Terve, hogy egyesével szipkázza el gyülekezetünk tagjait, megkeményítve a kemény magot.
A gyülekezet vezetőjeként nem látom ezt a veszélyt, de érdemes megismerni az ős ellenség módszereit.
A megtérésre muszáj visszatérni egy kicsit. "Nagyobb öröm lesz egyetlen megtérő bűnösön, mint 99 igaz miatt." (7.v.) Tudok-e valamit tenni azért, hogy Isten eltévedt, elgurult állapotomban megtaláljon?
Jakab apostol szavait idézem újra, hogy néhány hete is tettem: "Közeledjetek az Úrhoz és ő is közeledni fog hozzátok." (Jak 4,8)
A vággyal kezdődik minden. Vágyom vissza az akolba, a pásztoromhoz, a legelőhöz, a forrásvízhez, mert a szakadékba semmi reményem nincs a túlélésre. Vágyom a másik kilenc közé, akik gazdájuknál vannak és nem kallódnak.
Mindkét esetben passzív, magától tehetetlen állapotról beszél Jézus. Nem tudunk mozdulni, nem tudunk a szakadékból szabadulni. Ha ez a vágy megfogan bennünk, Isten gondoskodik arról, hogy beteljesüljön. ha ez a vágy valakiben megfogan, a többiek imádkozó várakozással tekinthetnek az elveszettre.
Gondoljunk csak bele: mi vagyunk az elveszett. Nem ítélkező, megjegyzéseket tévő, gyanakvó testvérekkel találkozunk a templomban, vagy bármelyik csoportunkban, hanem végig imádkozókkal, reménykedőkkel és tárt karokkal várókra. Milyen erős kötelék ez testvér és közösség, közösség és testvér között!
Luther erről így ír: "Ez az ige a legvigasztalóbb evangéliumok egyike, egész évben szól hozzánk. Mert krisztusról való prédikáció ez, amelyiknek olyan mindennapivá kell lennie számunkra, mint ahogyan kenyeret és sajtot eszünk."
Éljünk minden nap ebből, hogy annak az újabb és újabb egynek mindig legyen helye közöttünk.
Ámen.