Szentháromság ünnepe
Szentendre, 2015. május 31.
/Rm 11,33-36/
EÉK 45, 5, 296, 249, 374, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Imádat tömény mosollyal
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
"Te roppant büszke vagy az intelligenciádra" - szólt az idős és bölcs Mester egyik hiúságáról ismeret tanítványához. Aztán a Mester így folytatta: "Olyan vagy, mint az az elítélt, aki büszke börtöncellájának nagyságára."
Anthony de Mello (jezsuita szerzetes) mondása jól illeszkedik Szentháromság ünnepéhez. Szentháromság. Ki is ő? Hogyan három, ha egy Istenről beszélünk? Ha a kétezer éves egyház tanítását, teológusok fejtegetéseit lefejtjük, Bibliánkban mit olvasunk az Atya, Fiú, Szentlélek háromságosságáról, a Szentháromságról? A válasz igen egyszerű. Semmit. A Biblia nem foglalkozik a Szentháromsággal. Sokszor használjuk a Szentháromság elnevezést, ám így sem evangéliumban, sem a páli levelekben, korábbi iratokban pedig pláne nem találkozunk vele. Olykor tényleg olyanok vagyunk, mint az idézetben szereplő börtönben lévő elítélt, aki semmi másra nem lehet büszke, csak jó nagy cellájára. Olyan ez, mint a tudósok univerzum kutatása. Minél többet tud meg valaki róla, annál inkább rádöbben, hogy tudása jelentéktelen és szinte a semmivel egyenlő. Vagy ahogyan az ember agyának csupán 8-10, esetleg ha már nagyon okos, 12%-át használja, eképpen Istenismeretünk is meglehetősen töredékes.
Pál is hasonló felismerést oszt meg velünk: "Mily kifürkészhetetlenek az ő útjai. Ki értette meg az Úr szándékát?" (33b-34a v.)
Az apostol az előző fejezetekben hosszasan tárgyalja, hogy az Ószövetség egyik fontos szereplője, a választott nép minden bűne ellenére bűnbánata után esélyes az üdvösségre, a aztán ír arról, hogy az újszövetségi kor választott népei már a pogányok sorából kerül ki, akik szintén zöld jelzést kaptak a mennyország felé, de mindkét esetben a főszereplő az Jézus krisztus, aki feláldozta magát értünk, ahogyan ezt kedd esténként bibliaóráinkon alaposan kiveséztük. Zseniálisan végiggondolva, leírva Pál mindezek fényében szinte ki kiállt a sorokból és óriási alázattal, ámulattal a titok iránti tisztelettel, himnikus ünnepélyességgel ír Isten fenséges hatalmáról, a mi három dimenziónkban értelmezhetetlen bölcsességéről, megfoghatatlan ítéletéről és kegyelméről.
Van-e köztünk valaki, akit ez nem kényszert térdre? Én leborulok. Egészen biztos vagyok benne, hogy ti is. Mást nem is tehetünk.
John Stott azt írja: "Mert nem mi vagyunk Isten tanácsadói, hanem ő a miénk. Nem mi vagyunk Isten hitelezői, hanem ő a miénk."
Ők hárman egy istenként (és nem istenségként) minden tudás birtokában vannak. Kik vagyunk én előttük? Egy mindennél jobban szeretet lények, amik rettenetesen keveset tudnak, és csupán sejtésük van a kimondhatatlan végtelenségről, ötödik és hatodik dimenzióról, a Lélek működéséről, a megváltásról, arról a szeretetről, aminek mintája az Atya, Fiú, Szentlélek közötti szeretetkapcsolat. Tudunk is valamit és nem is. De Isten nem hagy bennünket bizonytalanságban, Jézus épp ezért lett emberré. Megmutatta magát. Megmutatta szeretetét. Megmutatta az utat. Jézus mindent elmondott és elénk élt, amire szükségünk lehet. Ne akarjunk többet, de kevesebbet se!
Amikor Isten vizsgáljuk, próbáljuk szavait megérteni történeteken, igéjén keresztül, nem egy intelligenciát, egy tárgyat, egy gondolkodásmódot, vagy az önmagunkban felfedezhető hitre való hajlamot vizsgáljuk. Minden vasárnapi vizsgálódásunknak következménye az imádat. A valódi istenismeret Isten tiszteletéhez vezet.
"Elébem kis folyókák hozzák / Szakadt kegyelmed, óh, Uram, / S csobog lelkemben kedvesen / A leesett alázatosság." Ady Endre Alázatosság langy esője című versében olyan finoman fogalmaz. Mintha szüksége lenne az alázatosságra. Mintha szeretné ezt az állapotot. Mária érezhetett így, amikor megtudta a hírt. Isten Fiát kell megszülnie, a végtelent kell testébe fogadnia: "Mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas és szent az ő neve." (Lk 1,49) Ez a mondat haláláig "csoboghatott" lelkébe kedvesen.
Az újjászületett ember lelkében is haláláig megmarad ez a csobogás.
Az Útmutató második igéjében mára a korinthusiakhoz írt levélből kaptunk megerősítést: "Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt, ha a külső emberünk meg is romlik, a belső emberünk mégis megújul napról napra." (2Kor 4,16)
A Szentháromság szívből jövő dicsérete meggyógyítja a külső romlott embert. Belülről változunk. Rossz irányba épp úgy, mint jó irányba. Isten a belsőnkkel foglalkozik.
Ma reggel Villő kislányunk (4,5) a 7 hetes Jakab testvére mellett feküdt és mosolygott rá. Bementem a szobába és Villő lelkendezve közölte: Édesapa! Jakab töményen mosolyog! Egy pillanatig csodálkoztam, hogy ilyet mond, aztán rákérdetem: "Mit jelent az, hogy töményen?" "Hát azt, hogy én rámosolygok ő pedig kedvesen visszamosolyog." - válaszolta.
Isten kedves mosolya jutott eszembe, ami meglehetősen antropomorf, mégis elképzeltem Isten földi alakját, Jézust, ahogyan gyermeknapon rámosolyog a gyerekekre, felnőtt napon a felnőttekre, ami nála nincs május utolsó vasárnapjához kötve, hiszen minden nap ünnep számára, amikor velünk van.
Jézus mosolyog. Erre a következtetésre jutottam ma reggel. Vagyis kedvesen tekint ránk. Az a szent, szent és harmadjára is szent, aki a Seregek Ura, akinek dicsősége betölti az egész földet ránk mosolygó Isten. A Mindenható, az egyetlen, aki imádatra méltó ilyen szeretettel van irántunk. (Ézs 6,3) Mi mást tehetnénk, minthogy áldjuk, dicsérjük és magasztaljuk őt!
Ámen.