Húsvét ünnepe utáni 6. (Exaudi) vasárnap
Szentendre, 2015. május 17.
/ApCsel 1,1-14/
EÉK 226, 5, 449, 227, 293

Rozs-Nagy Szilvia

Várakozás

Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!

Nehéz várakozni, nehéz jól várakozni. Türelmesnek lenni és ugyanakkor felkészültnek, értelmesen eltölteni a várakozás idejét és ugyanakkor látni, tudni, hogy ez most nem egy végleges állapot. Amikor várakozni kényszerülünk, többünket elfog a bosszúság, ugyanis azt érezzük, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek, kiszolgáltatottak vagyunk a körülményeinknek, a felsőbb hatalmaknak, s olyasmivel kell foglalkoznunk, ami teljességgel feleslegesnek tűnik előttünk, időhúzásnak, pótcselekvésnek, sötétben tapogatózásnak.

E tehetetlenségtől és tudatlanságtól az ember önmagáról alkotott képe is megrendül, bambának, döntésképtelennek, ügyetlennek, ostobának érzi magát. S mások is őt. Pont mint az apostolok az Olajfák hegyén, amikor Jézus a szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el a szemük elől. Ők pedig úgy maradtak. Feszülten néztek az ég felé. Pedig ott már nem volt semmi látnivaló, csak a felhők s a nagy kékség. Tanácstalanságukban meg sem bírtak moccanni. Feszülten néztek, mert azt hitték az is egy cselekvési forma. Nem tudták, létezik-e ennél jobb, értelmesebb, amikor Mesterük, s vel együtt életük egy darabja a szemük előtt tűnt el.
Bizony, vannak ilyen élethelyzetek, ilyen átmeneti szakaszok, melyeknek csak a kezdete látszik, a vége nem, s az ember legszívesebben úgy maradna: feszülten, üveges tekintettel meredve a semmibe.

Nehéz várakozni. Nehéz jól várakozni. Milyen öröm ilyenkor tudni, hogy Isten nem hagy bennünket magunkra és gondoskodik rólunk. Küld valakit, akinek a segítségével átlendülünk a holtponton. Ahogy a tanítványoknak küldte a két angyalt: "Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe."
Először persze nem könnyű odafigyelni a másikra, aki azt kérdezi, hogy miért ülünk, vagy állunk valahol, miért meresztgetjük a szemünket a semmibe, miért hisszük, hogy ha mi úgy maradunk, mozdulatlanul, változatlanul, akkor magától rendeződnek a dolgok, s hirtelen majd elkezd visszafelé pörögni az idő.
E gyerekes, mágikus tehetetlenség miatt joggal nézhetnek ránk furcsán a többiek. S mi is joggal csodálkozhatunk rá önmagunkra: valóban, mi a csudáért nem csinálok semmit, mi a csudáért kötöm magam egyetlen ponthoz, ahhoz az iciri-piciri, mások számára már egyenesen észrevehetetlen pontocskához, ahol még utoljára sejtettem valamit a régi életemből, a megszokottból, a biztonságosból. Mint a tanítványok Jézusból. Hiszen annak az időszaknak, amikor együtt lehettek Jézussal, volt egy nyugalma, kiszámíthatósága. Vándoroltak naphosszat, Jézus időről-időre megállt, hogy tanítsa vagy gyógyítsa az embereket, a tanítványok meg ezalatt vagy segédkeztek, vagy szállás után néztek, esetleg elkészítették a vacsorát, s másnap tovább indultak. Ritmusa volt a napoknak. Mindenki tudta és tette a dolgát.

Jézus halála, majd feltámadása viszont mindent felborított. Jézus is hiába jelent meg a tanítványoknak, hogy tanítsa őket feltámadása után még negyven napig, ők nem találták a helyüket, s nem tudták mihez kezdjenek magukkal.
Márk evangélista kertelés nélkül beszámol arról, hogy a tanítványok még a tényeket is igyekeztek eltussolni. Hiába szaladt hozzájuk Mária Magdolna a hírrel, hogy Jézus él, ők nem hittek neki, inkább tovább sírtak és gyászoltak.
A két emmausi tanítvány is hiába számolt be arról, hogy találkoztak és együtt vacsoráztak a Mesterrel, nekik sem hittek.
Jézus pedig, amikor elment hozzájuk, a szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Tette mindezt akkor, mikor a tizenegy az asztalnál ült, s talán éppen a kenyeret törték meg, vagy a kelyhet ürítették, s nem villant eszükbe, hogy ez az én testem, ez az én vérem, ezt cselekedjétek valamennyiszer eszitek, isszátok az én emlékezetemre...

Bizony, nem egyszerű, amikor az embert szembesítik tehetetlenségével, gyengeségével, félelmeivel, beszűkültségével, hogy nem figyelt a megfelelő szavakra és tettekre a kellő időben, nem tudja emlékezetébe idézni a jóságot, a törődést, a reményt, mellyel körülvették, em tud bízni, gondolkodni, még szeretni vagy szeretetet elfogadni sem. Valami megváltozott, s ő hagyta, hogy saját félelmeinek bénító hálójába kerüljön.
Milyen jó, hogy Isten ilyenkor nem legyint ránk, s nem fordul el tőlünk, hanem mellénk szegődik. Ahogy Jézus is még negyven napig a tanítványaival maradt. S nem csupán sajnálgatta őket, hogy szegények, milyen sokkhatás érte őket miatta. Nem is vigasztalta őket, ahogy a gyermekeket szokás, hanem ebben a helyzetben - amikor az ember legszívesebben magatehetetlen csecsemővé válna -, felnőttként kezelte őket. Tanította őket. Nap mint nap. Isten országáról. Felidézte mindazt, amit már elmondott, és új fénybe helyezte az eddigieket. A kereszt és a húsvét fényében mondta el az ismert tanításokat. Tudta, hogy a nagy eredményekhez nemcsak nagy és pozitív érzések, de tudás is kell.
Foglalkozott velük, törődött velük, melléjük ült, hogy megértsék, szereti és óvja őket (ha kell, saját együgyűségüktől, hitetlenségüktől, vakságuktól is), hűséges hozzájuk.

Jézus helyére tette a tanítványai tévelygését is, mikor azok megkérdezték tőle: "Uram, nem ebben az időben állítod fel újra a királyságot Izraelnek?" Így válaszolt ugyanis: "Nem a ti dolgotok, hogy olyan időkről és alkalmakról tudjatok, amelyeket az Atya a maga hatalmába helyezett. Ellenben erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig."
Jézus a válaszával rögtön két hamis várakozást is lerombolt. Az első a meddő vita volt. Maga az egyház is a történelme során számtalanszor belefutott abba a kísértésbe, hogy olyan kérdésekkel, időkkel, alkalmakkal foglalkozott, amelyek nem tartoztak a hatáskörébe. Nevezhetjük ezeket teológiai vitáknak, tudományos eszmecseréknek, hivatalos tanácskozásoknak, egyházpolitikának vagy stratégiaalkotásnak, dogmáknak vagy jogi önmeghatározásoknak, de látnunk kell, hogy mindez önmagában: semmi.

Vannak dolgok, amelyeknek tudása nem áll az ember hatalmában. Akkor sem, ha éveket szán az életéből a kivizsgálásukra, akkor sem, ha folyton ezekről beszél, akkor sem, ha teljes erejével ráfókuszál. Csak azt fogja látni, mint a feszülten az eget bámuló tanítványok, hogy bár ők azt sejtik, hogy ott van valami, szinte látják, valójában a semmibe merednek és a levegőt fürkészik. Eközben pedig ott van körülötte a valóság a maga száz, meg ezer ízével, illatával, hangjával, örömével és bánatával.

Egy felmérés szerint a legtöbb ember a halála előtt azt bánja leginkább, hogy nem szeretett többet, jobban. Hogy kevés időt töltött azokkal, akiket szeretett. Keveset jótékonykodott, keveset segített másokon. Hiszen a szeretet, mint tudjuk, nem érzés, hanem tett. Elmulasztható. De be is pótolható.
Ehhez kapcsolódik szorosan a tanítványok második hamis várakozása, hogy Jézus majd mindent megold helyettük, felállítja a királyságot Izraelnek. Tán emlékszünk a vetélkedésre, amikor a tanítványok már le akarták osztani egymás között a királyi trónusokat, s azon lobbiztak, hogy Krisztus jobb vagy bal keze felől álljon-e inkább a trónusuk. Arról pedig, hogy a megvalósítás módja mi lenne, bizonyára azt gondolták, hogy Jézus majd hozza az angyalok mennyei seregeit, az élükre áll és kiebrudalja a rómaiakat Jeruzsálemből és Izrael egész területéről, majd kezdődik a nagy vigalom és uralkodás.
Jézus viszont megfordítja az irányt. Világossá teszi, hogy ő bevégezte a küldetését, és most a tanítványain van a sor. Többé már nem játszhatják az engedelmes gyermek, az odaadó tanítvány önállótlan szerepét. Immár mindent tudnak, felkészültek. Az ő feladatuk, hogy az Isten országát hirdessék, megvalósítsák, láthatóvá tegyék az életükön keresztül. Tanúim lesztek, mondja Jézus, a föld végső határáig.
Úgy beszél velük, mint apa a fiaival: immár felnőttek, férfivá értetek, feladatotok van. Felelősek vagytok magatokért és a rátok bízottakért.

Nehéz ez az átmeneti szakasz. A férfikorba lépés. Az önmagunkért, a saját hivatásunkért, sorsunkért való felelősségvállalás és hálaadás.
Pál apostol írja erről: "Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten. Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három; ezek közül pedig a legnagyobb a szeretet."

Nehéz várakozni. Nehéz jól várakozni. Nehéz tükör által, homályosan látni. Nehéz kivárni a pünkösdöt, a saját pünkösdünket, amikor megkapjuk a szükséges erőt és Szentlelket, hogy immár teljesen, félelmek és tétovaságok nélkül annak éljünk, amire hivattunk. Krisztus tanúi, Isten országának látható jelei legyünk.
De érdemes várni. Érdemes addig visszahúzódni, egy szívvel, egy lélekkel kitartóan imádkozni. Mert jó idők közelednek. A beteljesülés ideje közeledik. Valami jelentős érlelődik - valami új.
Ámen.