Ötvened vasárnap
Szentendre, 2015. február 15.
/Lk 18,31-42 /
EÉK 441, 4, 296, 443, 360, 293
Horváth-Hegyi Olivér
Vakon hiszek
Keresztény Gyülekezet, Szeretett Testvéreim a Krisztusban!
A minap halálra kerestem a slusszkulcsot. Már nagyon indulnom kellett volna családlátogatásra, így Jankát kértem, hogy segítsen. Ott van a kályhán - jött a gyors segítség. A tenyérnyi helyet alaposan átvizsgáltam, de nem volt ott. Aztán újból megkérdeztem, hogy hol is van az a kulcs. Janka lejött az emeletről, odanyúlt a kályhához, arra a tenyérnyi helyre és a kezembe adta csörgő fémet. Próbáltam megérteni előbb magamat, aztán a helyzetet. Azt éreztem, hogy valami nem stimmel. Vagy a kulccsal, vagy velem van baj. Egyikünk hunyó. Szóval néztem én, de nem láttam.
Így jártak néhányan a mai evangéliumi történetben is. Hallották is, látták is, de süketek és vakok maradtak, egyet kivéve. De hogyan is bontakozik ki mindez?
A jerikói vak nem volt egy szívderítő látvány. Koldult, minden bizonnyal a porba ülve, büdösen, piszkosan, gondozatlan és rendezetlen külsővel, rendezetlen belsővel, feküdve, vagy odatámasztva, egy fa mellett felejtve. Rongyos is lehetett, a megváltozott képességűeket akkor még nem foglalkoztatták, szociális segélyt sem folyósítottak nekik, a vakok intézete sem karolta fel őket. A jerikói vakot még senki sem rehabilitálta, nem várta egy evangélikus budai Sarepta, sérült emberek bentlakásos otthona; teával, jó szóval, egy tál meleg étellel sem kínálták, ahogyan az Országos Egyházunk Üllői út 24. szám alatt teszik azt a hajléktalanokkal ebben a hideg időben. Nem volt neki fehér botja, de mindenki tudta róla, hogy ő Jerikó félkegyelműje. Egy melléktermék, genetikai zsákutca, egy útban lévő, kerülnivaló szükségtelen rossz, akit "biztosan Isten vert meg így" - vélekedhetett róla a kortárs. Milyen mély válságokat, megaláztatásokat élhetett át ez a szerencsétlen!
Ha születésétől fogva vak volt, akkor azóta, ha balesetben, vagy betegségben veszítette el látását, akkor még fájdalmasabban kellett átélni a sötétségre kárhoztatás nyomorát, emlékezve arra, milyen volt látni.
Azt is tegyük hozzá, hogy a vak ember nem szép ember. Mélyen, sötét árnyékban ülő szemürege, kitüremkedő arccsontja, vagy világtalan, a semmibe meredő tekintete olykor rémisztő. A vakság rémisztő.
De nem csak az efféle vakság. Az a vakság is, amikor valaki nem ismeri fel Jézus hatalmát.
Ilyen vakok vezették a tömeget. "Akik elől mentek, rászóltak, hogy hallgasson el." (39.v.) Elöl mentek, talán készítették az Úrnak útját, s közben eltávolították a felesleges embereket, akik csak akadályt jelentettek volna a Mesternek. Úgy, ahogyan a keresztelési liturgiában felolvasott rész szerint a kisgyermekeket lerázó tanítványok tették. Vakok voltak, akik vezették a Jézus körüli sokaságot. Milyen félelmetes ez! A vezetőknek, akikre sokak útja van bízva, lényeglátónak kellene lenniük. De ezek vakok voltak. Csak úgy, mint a tanítványok. Hiába szólt nekik Jézus, ahogyan az előbb olvastam, immáron harmadik alkalommal haláláról és feltámadásáról, semmit sem értettek azokból. Vitatkozhatnánk tehát, hogy ebben a történetben ki volt vak.
Az az ember, aki tulajdonképpen semmit sem tudott tenni, azzal az eggyel mégis megpróbálkozott, ami csekély lehetőségként maradt. Kinyitotta a száját. Kiabált.
S miközben Jézus útban volt Jeruzsálem felé és talán szeme előtt már ott volt a kereszt, a Golgota réme, s már nagyon várta, hogy ez a kínnal teli szenvedés, megaláztatása, megkorbácsolása, halála és teljes kiszolgáltatottsága, a világ bűnének magára vétele befejeződjön, egyszer csak mégis, félretéve saját félelmeit, meghallja a reménykedő kitartó, hittel teli kiáltását. Mit kiáltását! Vallástételét! "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!"
A zsidó emberek csak Istenhez imádkoztak. Dávid Fiának csak a Messiást hívhatta valaki. A jerikói vak Jézusban meglátta Istent és a Messiást. "A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme." (Péld 9,10) - mondja a Példabeszédek könyve. A vak félte Istent, ezért volt minden elöl járónál bölcsebb, majd ez a bölcsesség menti meg nyomorától. Legalábbis gyógyulásához ez az első lépés. Felismerte Jézust, pedig nem is látta.
Végül a kiáltásnak, a kitartó imádságnak köszönhetően Jézusnak van figyelme, aztán ideje, van ereje foglalkozni a "meddő szemüreggel", a "kráterszerűen meredő semmivel."
Vannak olyan helyzetek, amikor nem tudunk tovább menni. Megállunk és egy helyben toporgunk. Nehéz dönteni, nem látjuk a fától az erdőt, bizonytalanok vagyunk, botorkálunk. Nem látunk világosan, nem fekete-fehér a helyzet. Minél több ideig vagyunk a homályban, annál nehezebben viseljük azt.
A lelki vakság még kínzóbb lehet. Ilyenkor csak a kiáltás segít. "Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam!"
Az Útmutatóban azt olvastuk ma reggel, hogy Jézus így szól a Hegyi beszédben övéihez: "Aki tehát hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló a bölcs emberhez, aki kősziklára építette a házát." (Mt 7,24)
Egyik este valaki a gyülekezetből azt mondta, hogy néhány hónapja mindent elengedtek. Minden mértéket felülmúlóan rájuk nehezedett családi, anyagi gond, kapcsolatuk, magánéletük. Hittel mondták ki: Uram oldd meg! Úgy is mondhatták volna. "Dávid Fia könyörülj rajtam!" Azóta sikerülnek a dolgaik.
A jerikói vak nem csak a szeme világát kapta Jézustól. Valószínűleg el is tudott helyezkedni, lett munkája, lettek barátai, gyönyörködött a teremtett világ csodálatos látványában, talán felesége is ezután lett, meg gyermekei. Jézus az egész életét meggyógyította.
Jézussal ne próbálkozz! Megoldásai ne egy legyen a sok közül. Ne kiáltsd itt is ott is, ennek is annak is, hogy könyörülj rajtam! Azokat a pillanatokat várd, amikor elhalad melletted. Nagy pillanatok ezek! Ha akkor nem szólsz, elhalad melletted és beteg maradsz. Ne maradj beteg.
A jerikói vak vakon hitt Jézusban. Lehet, hogy egy ilyen jelentéktelen mellékszereplő, genetikai zsákutca ezért került be három evangéliumba is, mert Jézus azt akarja, hogy vakon higgyünk?
Ámen.